Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-20 / 16. szám

testét részekre, egymást hidegen kizáró részekre ne tagolják ; különösen pedig el ne felejtsék; midőn az uj irány apostolai a haladás zászlóját lobogtatják, a mit egykor D i o g e n e s bölcs mondott annak, a ki őt bolondnak nevezte : „Nem vagyok bolond, hanem csak az eszem különbözik a tiedtől. * Iparkodjunk egymást megérteni; egyháztársadalmi bajainkkal, orvoslásra váró, s már-már évülő sebeinkkel megismerkedni; őrizkedjünk különösen a pártoskodás, egyenetlenkedés vészthozó szellemét a békés fejlődést óhajtó egyházi intézmények terére is átjátszani, mert egyháztársadalmi téren is megcáfolhatlan történelmi igazság marad az, a mit egy spanyol fejedelem S c i p i ó n a k azon kérdésére felelt hogy mi okozta a derék numántiaik veszedelmét: „Őket — úgymond — az egyetértés győzelemre, a pártviszály pedig hanyatlásra vitte." Nincs könnyebb, mint az egyenetlenkedés pusztitó tüzeit megrakni, de aztán a felcsapkodó lángok tovább terjedésének képes lesz-e embererő gátat vetni? Hagyjátok a békés fejlődés oltárainak feldulását, a szabad eszmék templomainak felgyujtását az ultramontanizmusnak, a Bertalan-éjek véres jeleneteiben ezeknek illik gyönyörködni; a protestantizmus jelszava pedig a haladás, türelem, testvériség és szabadság. A helyett tehát, hogy egymást gyanusitgatnók, lássunk hozzá bajaink orvoslásához; vonjuk ktmoly megfontolásunk, észlelésünk körébe az időknek intő jeleit, hogy mind magasabbra fokozva egyházunk anyagi ós szellemi erejét, teljes fegyverzetben jelenhessünk meg a közmivelődés téréin. Évek óta mondogatjuk, hogy szegények vagyunk, látjuk, hogy fillórező rendszerünk nem lehet többé az a radikális gyógymód, mely egyházi organizmusunk idegrendszerébe uj életpezsgést lenne képes varázsolni. Mint csendes éjben a vészharang kongása, vagy a hullámok közt fuldoklónak rémes segélykiáltása, ugy hangzik fel néha egyházi életünk terén egy-egy feloszlásnak indult, vagy helyzeténél fogva elszigetelt, szűkölködő egyháznak segélyt esdő szózata; majd szegény sorsú lelkészeink, nem birva tovább a nyomort, kiáltanak fel, hogy vessünk rájok legalább tisztességes gúnyát, hogy hivatalos munkáikban való forgolózásukban legalább guny tárgyai ne legyenek; no, az emberbaráti szeretet forrása még annyira nem száradt ki, hogy a szükölködőktől egyáltalában megvonnók a segélyfilléreket; rovatot nyitunk hát, ós perselyt teszünk ki számukra; azután vége mindennek; zughatnak tőlünk a nyomorúság tengerének habjai; hájas csizmáikban forgolódhatnak az oltár körül a vallás szolgái, mi, a zsírosabb ekklézsiáknak papjai, éldegélünk békességben, ós folynak a mi dolgaink fenségesen. Elég nekünk már az is, ha a pusztuló ekklézsiák százai közöl egy-két gazdag egyház fényes torj ya kitündököl. Nagy baj biz az a szegénység; hanem nem az a mi bajunk, hogy szegények vagyunk, ez csak pillanatnyi anyagi kár s hátramaradás; az a mi bajunk, hogy egyházszervezetünket nem bírjuk ugy alakítani, hogy fillérező rendszerünket, egy korszerű adórendszer váltaná fel; mely aztán az egyetemesség nézpontjáról tekintené egyházi közügyeinket; megszülné az erőegység szükségérzetét egyházunkban ; s véget vetne annak a szégyenletes pauperizmusnak, a mely miatt semmi epokhális dolgot nem mivelhetünk, de még csak meg sem mozdulhatunk; ez a mi bajunk, mert ez már erkölcsi szegénységünkről tészen bizonyságot. És e bajon segítenünk kell; a magyar protestántizmus kebelében meg kell szüntetnünk azt az, elszigetelt, szétforgácsolt helyzetünkből folyó ájultságot, mely miatt a szegénység jégsarkain sinlődöző egyházainknak dermedt tagjaiba életet varázsolni nem birunk; nem csupán arról lehet szó egyházunkban, hogy inirő kulcs szerint viseljük, s hogyan hajtsuk be az egyházi terheket, hanem főképen arról, hogy autonom egyházszervezetünkben miként hozzunk be oly intézvényes reformokat, melyek az egységes kormányzatot a magyar protestantizmus számára biztosítsák ; mert csak az egység biztosítja a szép s boldog jövőt, e nélkül egészséges, szerves egyházi életről szólni nem lehet. Fájdalom nyilallik át lelkemen, vahhányszor a fejlődés minden elemeivel rendelkező prot. egyház kebelében, egyik vagy másik egyházat, vagy azoknak lelkészeit ós tanítóit szűkölködni, nyomorogni hallom; mivé lehetnénk é rdek egység által ?! Mindaddig, mig egységes kormányzat életbeléptetése által a pauperizmusnak véget nem vetünk; mindaddig, mig lesznek szegény egyházaink, szűkölködő papjaink és tanítóink, tanáraink : egyházi tengéletről ugyan beszélhetünk, de egészséges egyháztársulati létről szó sem lehet minálunk. Készüljünk hát zsinathoz ezen egyházszervezeti főbajuuk gyökeres orvoslása szempontjából is, mert bizonyos, hogy e baj sürgős orvoslása nélkül a modern társadalmi eszméknek világostromló ha reá-