Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-13 / 15. szám

„Kinövések nyesegetése, kellő változtatások tétele" itt nem segít, itt nem lehetséges. Az általam elősorolt bajok tárgyi bajok; oly természetűek, melyek csak ugy szűnnek meg, ha magát az okot semmisítjük meg. Még az sem kifogás ez ügyben a inentegetésre, hogy segítségre a bosszú ünnepek alatt mégis csak szükség van?! Lelkészi kényelemkeresés ez sokunknál s segíthetünk is majd idővel panaszlott bajunkon. Arra kell törekednünk, hogy minden ember belássa, hogy munka a legszebb istentisztelet, ez a legszebb imádkozás, aztán a hosszú ünnepeken mindjárt segíthetünk, mindjárt rövidíthetünk. Jelszavam tehát ez: töröljük el a le gáti ókat ós supplikatiókat, aztán a maga utján tegyük egy napossá ünnepeinket, a második napból ugy is csak kmés a léleké s Jézus a farizeusi jellemvonások közé sorozta a hosszú könyörgést s a filakteriomoknak sok ideig való meghosszabbítását. Mitrovics Gryula. Még valami a legatióról. *) A legatiók kérdése oly fontos ügygyé vált, hogy ujabban nemcsak az egyházi, hanem más lapok terén is figyelemre méltó helyet foglal el. Legújabban e lapok 12-ik számában e tárgyra vonatkozólag több nyomós érvekkel támogatott cikk jelent meg, melyben elősoroltatnak mindazon előnyök, melyek a leendő papra nézve a legatióból háramlanak. Az ott felsorolt érveket nemcsak mi, kik hasonlólag ezen intézményt továbbra is fentartandónak véljük, de még tán azok sem vonják kétségbe, kik azt mindenáron eltörölni akarnák. De valyon ezen előnyök megvannak-e minden . legatiónál ? Valyon azok a gyakorlati életben minden legátusra mindenkor bekövetkeznek-e ugy, a minő eszményi szépségben azok feltüntetve vannak? Kik és mik ellensúlyozzák ezen előnyöket ? Azt hiszem, nem lesz felesleges ós érdektelen, ha e tekintetben néhány szerény s leginkább tapasztalatokon nyugvó észrevételeimet röviden elősorolom, s hogyha általuk a kérdést csak bármi kis részben is megoldani segítettem : egyházi közügyünk előmozdítása érdekében véltem szolgálatot tenni. Fájdalom, hogy első sorban épen azok követnek el e szép intézmény körül legtöbb visszaélést, kiknek saját érdekükben állana azt fejleszteni, ápolni, nem pedig devalválni, erkölcsi becsét, értékét rontani s végre megsemmisítését elősegiteni. Ezen visszaélések között első helyen említem az u. n. s p e c i f i c a t i ó t, melynek tu*) Hogy audiatur et altéra pars, jónak láttuk e cikket is most egy füst alatt közölni. Szerk. lajdonképen abban kelleue állani, hogy maga a gyülekezet, illetőleg annak presbyteriuma a pappal egyetértőleg azon ifjút hivja ki ünnepi szónokul, kit épen akar s kit az egyházi törvények kibocsátanak, mert utoljára is ezbk ellen egy gyülekezet sem tehet. Ez esetben tehát a specificatió jogosult és a törvényesség színezetével bírván, senkin,ik semmi kifogása nincs ellene; az azután más kérdés, hogy az egyház önmaga választotta szónokától tanult-e vagy sem, befolyt-e az vallás-erkölcsi életének mivelésére stb.; ha az illető nem tett eleget kötelességének az egyházban, máskor bizonyára aligha fog specificálni. De nézzük mit csinálnak e tekintetben a papok? (Tisztelet a kivételeknek.) Anélkül, hogy a gyülekezet kívánná, vagy azt megkérdeznék, csupán csak valaki iránti személyes ismeretség, barátság, rokonság, néha meg pláne épen semmi oknál fogva, csupán egyszerű megkeresés folytán specificál a lelkész oly egyént, kit az egyházban senki sem ismer, soha nem hallott róla, de még talán maga a pap sem. Hátha még ehez hozzávesszük, hogy maguk a lelkészek is a barátság, vagy a collegialitás pressiójánál fogva mintegy kényszeritik lelkósztársaikat, hogy ismerőseiket vagy novitius-diák fiaikat hivja ki magához legatióba, mely különben csak az elsőbb theologusokat illette volna? Ekkor megtörténik, hogy a kihívott még csak nem is theologus, hanem gymnazista, ki még csak azt sem tudja felfogni: mire való a papolás ? hogy legyen az ilyen a lelkiekben oktató, mikor maga is lelkileg szegény ? Hanem tegyük fel, hogy a specificált egyén theologus: igazságos-e akkor is? Korántsem; mert tapasztalat szerint legi nkább a jobb gyülekezetekbe specificáltatják magukat, mig a kisebb egyházakba, melyekről ugy is tudják, hogy megjut, nem ; viszont az idősebb és érdemesebb theologus, mint a ki ugy is tudja, hogy elsőbbségénél fogva jó legatió illeti, nem specificáltatja magát, még ha akarná is valaki, mig ellenben a fiatalabb és érdemetlenebb, ki tudja magáról , hogy neki tán soha jó legatió nem jut, ha másképen nem, még csellel is kihivatja magát. Hogy aztán ennek minő eredményei vannak, nem szükség hosszasabban fejtegetnem; az érdemesbre nézve az előbbre törekvés egyik rugója elvesz, maga előtt látván az utána állót, ki nem érez semmi ösztönt a haladásra, mert hisz csekély szorgalommal is oda jutott, hová a másik csak több évi nagyobb szorga lommal érhetett el; eképen szülője a meghasonlásnak s neveli az ifjak közt az egymás elleni ingerültséget és a különféle súrlódásokat; az egyháznak, mely már megszokta, hogy gyakorlott, értelmes szónokot hallgasson s mely maga is tudja, hogy oda csak „öreg diák" szokott járni, egy gyakorlatlan, ifjú diákocskát nincs kedve hallgatni, vagy ha ez meg épen scandalumokat csinál — mi nagy, népes gyülekezetben nem ritka dolog járatlan fiatal ember előtt — egészen elfordul a legátusoktól s azután a jobbak irányában sem viseltetik bizalommal és idegen lesz az egész intézmény iránt; továbbá nem kis mértékben befoly a papi tekintély csökkentésére, mi főleg áll a helybeli papot illetőleg; végre az egyházak kevésbé érdeklődnek a főis *