Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-02-10 / 6. szám

Tállyai Yarga László, ceglédi ref. s.-lelkésznek a ceglédi protestáns fiókegylet alakitó-közgyülésén tartott felolvasása. Tisztelt hallgatóság! Az idő végetlen tengerében, mint egyes kisebb nagyobb szigetek emelkednek ki a korszakok, melyeknek — mint a tengerben kiemelkedő szigeteknek — meg van sajátságos külalakjuk s belső jellemvonásuk. E különböző korszakoknak jellemvonása néhol szép s vonzó, mint az erény, vagy eltaszitó s rút, mint a bűn; sötét, mint a tudatlanság, vagy ragyogó, mint a szellemi műveltség; de bármily sötét lett légyen is a jellemvonás, mindenütt ott találjuk küzdelmét a jónak a gonosz, a szépnek a rút, az erénynek a bűn uralma ellen. Sohasem aljasodott el annyira az emberiség, hogy végképen kiveszett volna kebléből a jónak, szépnek és igaznak életképes csirája. Támasztott mindig az emberiség szent ügye felett az őrködő gondviselés oly bajnokokat, kiknek lelke mintegy ihletést nyerve fellángolt s öltözvén az igazság mellvasába, felvevén a hitnek paizsát, az idvességnek tündöklő sisakját és a lelki fegyvert, mely az Istennek beszéde: bátran harcoltak a bűn s erkölcstelenség ördögei ellen s habár elhulltak a küzdelemben, de nemes példájuk százak s ezerek lelkében élesztett lángot s újult erő vei lőn folytatva a harc, az erkölcsi világrend érdekében. Az emberiség ezen erős küzdelmeiben, erkölcsi és szellemi életének fejlődési stadiumain, mint kisebb-nagyobb jelentőségű faktor, ott szerepel a vallás; sokszor mint nemesitő s épitő, sokszor mint romboló elem. Mig a krisztianismus a paganismus sirjára tüzheté győzelmes lobogoját: mennyi vér omlott! mennyi nagyszerű műremek töretett össze s zúzatott rommá a művészet örökké siratandó kárára ! Hát magának a keresztyénség részekre szakadt táborainak egymás ellen vitt véres küzdelmeit, a fanatismus dúlásait, az egyháznak az állam, az államnak az egyház ellen, a hatalom s uralomért folyt erős duló harcait, ki birná előbeszélni s fájó könyek nélkül megtekinteni ? A vallás igen sokszor, a helyett, hogy áldása lett volna az emberiségnek — mint a melyre hivatva van, — inkább átkává s ostorává lőn, mert kihurcoltatott szentélyéből, a kedély világából s oly célok elérésére használtatott fel eszközül, melyek világi, anyagi előnyt s hatalmat biztositának. A legszentebbet használták fel, aljas célok kivitelére. Isten nevében űztek aljas kereskedést s az úgynevezett isten szolgái, ördög szolgáivá aljasodtak ; sőt szolgálják közülök némelyek mai nap is a sötétség ördögét, holott a világosság angyalát követhetnék. Ezekre, mondja a nagy próféta Esa. :jaj azoknak, kik a sötétséget világossággá, a világosságot sötétséggé változtatják! Vannak, kik ma, a XIX. század másod felében ! hadat izennek a szellemi haladásnak, a tudomány vívmányainak s a lelkek szabad gondolkozás jogának. A világ botránkozására eszeveszett dolgokat proklamálnak s szentesítenek s ily garázda eljárással letörlik a vallás ragyogó zománcát, megingatják a nép lelkében a vallás hitelét, megsemmisítik tisztító, nemesitő hatását. Akikre az oltár tisztaságának, szentségének megőrzése bízatott: azok undorítják azt be, a nemesebb gondolkozású lelkeknek méltó botránkozására s fájdalmára. Innen van, hogy a mai emberiség nagy része elfordult a vallástól vagy közönyös bámulójárá lőn a vallás lényeinek; hogy a Iióma uralma alatt nyögő hivek naponként rázzák magukról azon nyűgöt, melylyel lelkük, gondolkozásuk, szabad vizsgálódásuk leköttetett: ezt értem. Nem is ez a baj; hanem az, hogy a vallástalanság betegsége, a protestánsok között is jelentkezik, sőt már elharapódzott, mint gyilkoló pestis. Divattá lett a vallástalanságot affektálni s szánó mosolylyal tekinteni a még meg nem mételyezett kedély vallásos nyilatkozataira. A divat kórhatalma köznépünk — különben egészséges — idegrendszerét is megtámadta. Korunk szelleme a materi a 1 i s m u s, az anyagiságba elmerülés, naponként nagyobb-nagyobb erővel jelentkezik. Naponként terjed a közöny s érzéketlenség, szent vallásunk, egyházunk, gyülekezetünk ügye iránt; csaknem a zérus fagypontjára szállott hajdani nemes tettekben s áldozatokban nyilvánuló vallásos buzgalmunk. Még ez nem elég; hanem, hogy egy szebb jövendő reménye nélkül legyen kénytelen sirba szállani, a gyermekei vallásos neveltetését szivén hordozó apa, vagy anya: az iskolákban a vallástanítás szent ügyét másod, sőt harmadrangú kérdéssé degradalják. Legkisebb súlyt fektet az uj iskolai törvény a legéletbevágóbb tan tanítására, erre kegyelemből egy kis maradék idő utalványoztatik. Nem szabad ennek igy lenni, a t y á m fi ai! Oh ha a fogékony, romlatlan gyermekkorban meg nem töltjük a sziv edényeit ama nemesebb tartalommal : mi lesz az emberből az élet duló fergetegei között ? Mi lesz az őrcsillag, mely biztos, üdvös irányban vezesse az életben, e zugó rengetegben? Hol lesz az erő, mely a kétségbeeséstől megóvja, midőn az igazat vérző homlokkal, megaláztatva szenvedni, s a gonoszt megkoszorúzva uralkodni látja ? Mi készti jót tenni önhaszon nélkül, sőt áldozattal? Mi ad hitet, egy magasabb erkölcsi világrend létezése felöl? . . . Valljátok meg, hogy ezek az élet legnagyobb s legmélyebb kérdései, melyekre nekünk az anyagi élet s úgynevezett reális nevelés feleletet nem ad, nem adhat soha. Mind ezen kérdések a vallás magasabb régióiban találnak megoldásra, mind ezekre a. Sinaihegy mennyei fénye áraszt megvilágosító sugarakat. A kor szellemének, mely mint lidércféüy az anyagiság iszapos posványa felett lebeg, gátat kell vetni a megújított s felfrissített vallás-erkölcsi élet tisztító hatalmával. Életet kell adnunk a Krisztus tiszta evangéliumának. Az evangelium Istennek hatalma, minden hívőknek üdvösségére. Oda kell hatnunk,* hogy a Krisztus szelleme áthassa, átalakítsa s megszentelje az egyéni, családi, gyülekezeti s társadalmi életet. Ha a szeretet, általában az erkölcsiség törvénye, mely a 11*