Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-02-03 / 5. szám

hét év leforgása után 1826-ban Felső-Zelibe rendes lelkésznek meghivatván, ott tizenkét éven át ifjú tűzzel és lelkesedéssel hirdette istennek igéjét. — Ekkor történt, hogy a zay-ugróci egyház papi állomása, néhai Simkó István, a most is élő hírneves, de már nyugalmazott tanár nt. Simkó Vilmos attya halálával üresedésbe jővén, oda a magyarhoni protestáns egyházban fényes érdemeiről ismert néhai gróf Zay Károly pártfogása mellett, ki benne a kiválólag ieles papi tulajdonokat felismerte, lelkészül megválasztatott. Papi tevékenységének ez uj terén csakhamar a trencsényi esperesség figyelmét magára vonta, a mely őt 1841-ben a körlelkészi, 1856-ban pedig a főesperesi tisztséggel ruházta föl, mely utóbbit holta napjáig, tehát tizenöt évig, folytonos és páratlan buzgalommal viselte. Papi pályája 45 évre terjedt, s ez fölösen elég hosszú időköz volt arra, hogy az elveiben tántorithatlan egyházi férfiút a megpróbáltatás nehéz napjai ki ne kerüljék. Az üröm poharát bővebb mértékben 1849-ben kellett először megízlelnie, a midőn bazafiasságaért nemcsak kíméletlen zaklatásoknak volt kitéve, de sőt honszeretetre lelkesítő szónoklataiért a hazaellenes párt által mint felségsértő s lázitó bevádoltatván, fogságra is hurcoltatott, a honnan azonban 14 napi letartóztatás után híveinek nagy örömére kiszabadult, s nem sokára a súlyos vád alól magát teljesen kitisztázta. Bekövetkezett később a még mindnyájunk emlékében élö patensi küzdelem, melynek ellenében az autonómiának első rangú védbástyája a trencsényi esperességben Szvaty Mátyás volt. Mig az esperesség egyházai csaknem mind, ígéretek és ámítások által elszédítve, áz ősök vérén szerzett szabadságot föladták, addig ő hiven küzdött egyháza jogai mellett, s a nehéz kísértések s vésztjósló fenyegetések közepette egyházának tántorithatlan hive maradt mind végig, s a mi később sikerült is, legfőbb törekvése oda volt irányozva, hogy az elszakadt egyházakat ismét visszacsatolja az ősi autonomikus egyház törzséhez. — Említést érdemlő tény itt az is, hogy Szvaty Mátyás 1861-ben, midőn főtiszt. Geduly Lajos dunakerületi superintendenssé választatott, e fényes állásra a jelöltek közé fel volt véve, s mint második jelölt tizennégy egyháznak szavazatát nyerte el. Mint szónok közkedveltségben állott, s nem merült fel nevezetesebb esemény, akár az egyházi akár a politikai téren, a melyhez szónokul ő meg ne kerestetett volna. Mint pap, szeretettel párosult szigorral viseltetett hívei irányában, s nem volt eset, rá, hogy hiúságot legyezgetett volna akár szóval akár tettel akkor, amidőn hivatalos állása részéről feddést és fenyítést követelt; a mi által megnyerte a jobbak feltétlen tiszteletét, megnyerte az embereit nagyon szigorúan megválogatni tudó gróf Zay Károlynak, az ugióci egyház büszkeségének és patrónusának benső szeretetét cs becsülését. Mint családfő azon örömben részesült, hogy két leány- s egy figyermekét fölnevelhette, s mindannyinak jövőjét, mint céltértekét biztosítva láthatta. Hat év előtt a vele 36 éven át örömben és bánatban osztozó szelid lelkű nejét elvesztvén, azóta rideg magányban töltötte napjait. Temetésénél, mely október 15-én ment végbe, a templomban jeles szónoklatot tartott Riesz Károly, podluzsányi lelkész és alesperes, ugyanott búcsúztatott Huszár Gusztáv felsőozori lelkész, a temetőben pedig költői ihlettségü búcsúztatót mondott Cserno Károly trencsényi lelkész, találóan jellemezvén többek között a boldogult s gróf Zay Károly közötti benső viszonyt azon szavaival : hogy ez utóbbi, ki csak néhány nappal előbb hunyt el, ott, a hova lelke elköltözött, az angyalok társaságában sem nélkülözhette kedves lelkészét, ki csakhamar hozzá és utánna költözött hivó szavára, hogy újra egyesüljenek lelkeik a rövid elválás után örökre. Legyen az üdvözült fölött könnyű a temető hantja, s emléke áldott közöttünk ! Z v a r i n y i Lajos, csomádi ev. lelkész. Eősze Zsigmond, a győri evang. egyházmegye esperese, a téti evang. gyülekezet felejthetlen lelkésze nincs többé ! A férfiúkor délpontján, a munka hevében, élte 43-dik évében oltá ki egy elháríthatatlan tiidőlobb, rövid 8 nap alatt a sokaknak világított életszövétneket. S hogy nem csak kesergő özvegyét és három kiskorú árváját érte a veszteség, hanem hogy az mily általános és sokak által érzett csapás volt: eléggé bizonyítja az a roppant néptömeg, mely m. hó 6-án neki a végtisztességet megadandó koporsója körül rang- ós valláskülönbség nélkül összesereglett. A boldogult 1829-ben sept. 18-án Kővágó-Eörsön Zalamegyében nemes szülőktől származott. Az árvaságnak keserű kenyerét korán megizlelé, elvesztvén három éves korában a jó édes atyát. Iskoláit szülőföldén Kővágó-Eőrsön kezdette meg, folytatta Sopronban, végezte Bécsben 1852-ben. Mint ifjúkorán érezte, hogy egyedül önszorgalmára van utalva, ha egykoron az élet küzdterén helyt akar foglalni. És ez a tudat nem is engedett neki időt a pihenésre. Szorgalma és szerénysége csakhamar megszerzék számára nemcsak tanárainak, de pályatársainak is általános bizalmát és szeretetét, oly mértékben, hogy — mint gyászszónoka tiszt. Szigethy Dániel ur oly igen helyesen megjegyzé — a ki egyszer barátjává lett, soha sem birt ellenségévé lenni. Bécsi tanulmányait bevégezvén, 1852. testvérje akkori bönyi lelkész nt. Eősze Istvánhoz jött, megroncsolt egészségét helyre állítandó. A nyugalom azonban csak megkezdett munkálkodásának folytatásából állott, készítvén magát a lelkészi vizsgára, mit is akkori püspöki helyettes főtiszt. Wolilmuth Lipót előtt kitűnő sikerrel le is tett s általa 1853-ban fel is szenteltetett Lelkészi működésének Kis-Pé'c volt első mezeje, hol akkori lelkész tiszt. Gáncs János mellett segédlelkészkedett. Jeles szónoklatai, megnyerő nyájas modora csakhamar megszerzék itt is számára a közbizalmat és tiszteletet. 1854-dik év elején már a kővágó-eörsi gyülekezet hivta meg kebelébe saját szülöttét, s az ottani algymna-