Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-12-14 / 50. szám

Ezt fenmaradásának kockáztatása nélkül nem teheti. Mert ha általában emberi intézmények a társadalmat csak erkölcsi erők érvényesítése által ejthetik hatalmukba, hogy azt magasabb elvek szerint vezetve nemesítsék, annál inkább áll az a tisztán szellemi célok elérhetése végett létező egyházi intézményről, mely bizonyára legalább keresztyéninek nem nevezhető, ha arról az illetőknek csak annyiban van tudomásuk, hogy kötelességeket ró rájuk, melyeket nem jutalmaz, de semmiféle jótéteményében nem részesiti. Igaz, hogy a mi egyházrendszerünk mellett a segélyezés legjobb akarat mellett sem telik; de hisz épen azért szükséges a rendezés változása. Ugy, amint ma fenáll az egyház, távol attól, hogy mint egységes imponáló intézmény nagyszerű emberiségi vállalatok által nagyratermett tehetősb tagjait magához kapcsolva azokat áldozatkészségre buzdítaná, az egyetem gyámolitására szorult ügyefogyottakat pedig gyámolitaná, amazokat magától inkább elidegeníti, emezeket vesztökre hagyja, és egyáltalában mint határozott élet és forma nélküli rom, a meszsziről nézőt a regényesség szinével gyönyörködtetheti ugyan, de a benne tartózkodóknak enyhet sehol nem nyújt. Mi haszna törekedtünk tehát és törekedünk folyvást egyházi szabadságunk kivivására és szilárdítására, ha annak semmi gyakorlati sikerét nem látjuk, sőt ellenkezőleg az egyházat bizonyos tekintetben fentartása főtényezőitől fosztja meg, amennyiben a világi elem befolyásos embereinek részvéte, mióta mindent rendén lenni hisznek, napról napra mind jobban hidegül ós nem egy tagját tudom egyházunknak, ki a pátens idejében személyes szabadságának kockáztatásával is buzgólkodott a szent ügy mellett, s most az egyháznak feléje sem néz. Pedig azzal, hogy az egyházat az elnyomó külső hatalom ellen megvédtük, a nagy feladatnak még csak fele részét sem oldottuk meg, Azt se hitesse el magával senki — s ez különösen a világi elemnek szól — hogy ha valahára elvergődünk odáig, hogy a teljes vallásszabadság elve országos törvény által lesz szentesítve, amihez közel állunk, akkor tán a protestáns egyházi intézményre kevesebb szükség lesz. Épen megfordítva, akkor érkezik még csak el az idő, hogy a protestantismus fölmentve a létezhetéseért folytatott küzdelem nehézségeitől, a keresztyén ember szabadságára ós személyes felelősségére alapított életelvét a társadalom szellemi regeneratiójára teljesen kifejtse. Történelmi tények által ugyanis azt az igazságot látjuk mind jobban constatáltatni, hogy politikai szabadság helyhatósági polgári autonomia nélkül csak csillogó szine az igazi szabadságnak; azt is tapasztaljuk, hogy helyhatósági polgári autonomia keresztül nem vihető oly népeknél, kiknek szellemi létalapjuk, a vallás abban áll, hogy elméjüket az egyház tekintélyének föltétlen alá kell rendelniök, minélfogva életszokásaik ugy idomulnak, hogy mindenben, ami érzékelhető, személyes érdekükön tul van, idegen tekintélyre támaszkodnak, ugy hogy — amint Laboulaye Eduárd igen találón megjegyzi — az a szabadság, mely a protestáns szellemű északamerikai Egyesült-Államokat a csodával határos virágzás fokára emelte, a r. kath. spanyol gyarmatokra nézve „Nessus öltönye lett, mely őket megöli és fölemészti." Ebből világos, hogy hazánkban a 10 millió katholikus közt élő közel 3 millió protestánsra polgári tekintetben is nagyszerű missió vár, ha egyesülve birni fog feladatának magaslatára emelkedni. Nem tehet az ember dúsabban gyümölcsöző szolgálatot az igazi szabadság ügyének hazánkban, mint ha azt a szellemet ápolja és túlsúlyra vergődni segiti, mely az embereket személyes értékük és felelősségük tudatára ébresztvén, őket folytonosan arra eszmélteti, hogy ugy a földi, mint a mennyei boldogságra nézve ön magok kezébe van letéve a sorsuk. E szellemet mindenütt a protestantizmus honosította meg és eszközölte ugy az európai monarchicus, mint az északamerikai köztársasági államokban, egyfelől az ember elidegenithetlen személyes jogainak tiszteletben tartását, másfelől az egyenek részéről ama jogok olyatén hasznunkra fordítását, mely a szabadság mellett a rend, a haladás mellett a fejlődési folytonosság fentartását teszf lehetővé, mig a romanismust követő népeknél a politikai szabadság olyan mint a délibáb, mely fényes csalképeivel ámitgatja a fáradt utast; hol enyhet hitt találhatni, tikkadt üres levegőt ölel. Tőlünk, a protestantizmushoz való hűségünktől függ a szerep, melyet egyházunk, a haza társadalmi és politikai életének alakulásában viselni fog. Ne feledkezzünk meg a felelősségről, melylyel Istennek és a jövendőnek tartozunk. Ballagi Mór.