Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-23 / 47. szám

szükség reflektálnom; azonban a három év emlegetése involválja, hogy valaki akkor kezd nyakra főre futkosva egy tudománynyal foglalkozni, mikor tanárnak választották. Nagy számú ismerőseim tanúskodhatnak, hogy nem szeretek, nem szoktam magamról beszélni ; de itt felvilágosításul tartozom B. urnák megemlíteni, hogy nekem már 1860-ból (tehát mindjárt az érettségi után) van pályanyertes bölcsészeti dolgozatom, y azóta történetesen csak rövid nyolc évig hallgattam bölcsészetet: itthon Erdélyitől, Molnár Aladártól ós a pesti egyetemen, mint rendes tag, aztán a jénai, heidelbergi, s tübingai egyetemek celebritásaitól. Mindemellett én nem szégyenlem bevallani, hogy Patakon is minden órára készültem, sőt folytonosan uj meg uj tanulmányokat tévén, az egyes tudományágakat másod- ós harmadízben máskép adtam elő, s ennélfogva engemet legalább is 20—25 tudomány előadásával kellett volna vádolni. Tanulmányaimban arra figyeltem, hogy a gőzerővel haladó tudománynyal lépést tartsak. B. ur bűnnek tartja a gőzerővel haladást, én pedig édes örömest bevallom, hogy bűnös vagyok. A tanár mai nap nálunk a „serdülő" tudomány érdekeit jobban nem szolgálhatja, mintha a tudomány vívmányainak elsajátithatása és gyümölcsöztetése végett „vasúton repül", mert ma csak és csak gőzerővel lehet haladni, mert ha valamiképen az alkalmas vonatról le talál késni az ember, gyalog marad, s mint gyalogszeres szupplikál a tudomány terén, sokszor megáll, mert az út bizonynyal nehéz és izzadságos. Vannak bizonnyal a tanári pályán, s fájdalom igen nagy számmal proletárok, a kik kezökből szájokba élnek, a kik tőkére szert nem tehetvén gyalog járnak, s útját állják a tőkebirtokosoknak, a kik nem kis befektetéseik által kényelemre és könnyüségre tettek szert, vasúton járnak, rövid időn sokat tapasztalnak, a tudományos vívmányokat gyorsan sajátjokká teszik, s széles látkörre emelkednek. Hogy ezt látni keservesen esik a proletárnak, azt jól tudjuk ; de az ő kedvökért vasúthálózatunk kiépítését ugy fizikai, mint a szellemi talajon tovább folytatjuk. A harmadik vád kiváló figyelmet érdemel. Kiváló figyelmet azért, mert az aesthetikai gyüjteményrőlazt mondja, hogy „hozzánk protestánsokhoz a képző művészet kellemeit, s ezzel valami idegen jellemet akar becsempészni, hogy a komoly gondolkodás erőt meggyengitse, a tudományt a művészetnek áldozatul ejtse." A művészetet egy közlönyben, mely ép ezelőtt pár hóval ajánlotta igen melegen főiskolai mügyüjteményünket, mint igen hasznost és szükségest, még igy arcul nem verték. A ki valaha hallotta a psychologiából, hogy a művészet leginkább kópzeleterőnket tisztitja, növeli ós emeli ; a ki tudja, hogy a képzeleterő működésére teremnek l-gmagasabb eszméink s legfenségesebb érzelmeink ; akinek tudni kell, hogy a művészet az állati emberben az igazán emb er i elemeket fejti ki, akinek, mint bölcsészettel foglalkozónak tudnia kellene, hogy a görög bölcsészek a kalokagathiára mily nagy súlyt fektettek ; s aki még ezeken fölül több izben aestbetikát is adott elő: valóban annak szájából megdöbbenve halijuk ezt a nyilatkozatot. Ha az a paradoxon állana, akkor Lessing, Gröthe, Winkelmann, Stahr, Heldner, Lübke, Vischer, Feuerbacb, Planches, Grimm, Pulszky, Henszlman, Ipolyi stb. stb., akik életök szebb részét a művészetek tanulmányozására szentelték, s azokról kiváló becsű s halhatatlan müveket s értekezéseket irtak : mind egylábig gyönge elméjűek s meggyöngült gondolkodáserejüek ! A mondott vád végére az is oda van téve, hogy „most Patakon ezt (az erőgyengitést) megengedik". Más szóval ez azt jelenti, amit a plebs elsőben, mikor még az aesth. muzeum keletkező félben volt, nagy megbotránkozással fejezett ki : „F. tanár beviszi a kath. szenteket a sárospataki főiskolába." Itt is jó szívvel aláírom a mea maxima culpa-t, csakhogy a kifejezésben mégis van egy kis tévedés, amennyiben az aesth. muzeum műtárgyai legnagyobb részben (pogány) görög és római szentek Socrates és Cicero hazájából, akiknek szintén megvolt az a gyengéjök, hogy a plasztikai szépet kedvelték. Hiszen a görög és római klasszikusokat, az ókor világuézetét sem érthetjük meg soha művészetük szorgos tanulmányozása nélkül. Azt sem érthetjük, hogy a művészet a protestánsokhoz idegen jellemet csempészne be. Én nem hiszem, hogy akár a Laokoon csoport, akár a belvederi Apollo, akár Michelangelo remekei, vagy; Rafael, Rubens, Leonardo szent családja kath. vagy görög nem egyesült vallásúak volnának ! Én ugy tudom, hogy a művészetnek nincs hitfelekezete. A művészet tárgya a tisztán emberi, s egyik műág sem szegődik be katholikusoknak vagy protestánsoknak. Ha ez igy nem volna, a kath. és prot. országok által felállított s milliókba került mügyüjteményeknek, a british muzeumnak, a Louvrenak, a berlini Treppenhausnak, a müncheni Grlyptothekának, Róma, Nápoly ós Flórenc milliárdokat érő muzeumainak nem volna semmi értelme. Akkor a zürichi, jénai és más egyetemek mügyüjteményei, a pesti muzeum gypszöntvény-tára valóságos átka volna az emberi szellem fejlődésének, s akadálya minden haladásnak, valóban, ha az emiitettem intézetekbe fektetett milliárdok az illető nemzetek érzületének és gondolkodásának nemesítésében és iskolázásában gazdag kamatot nem hajtanának: azonnal eltörlendők lennének a föld szinéről. Azt is felhozza B. ur, hogy az aesthetikában a képzőművészetekre fektettem a súlyt s nem a szóló művészetekre. Beismerem, de ezt is szántszándékkal tettem, mert a költészetet gymnasiumban ós akadémián annyit tanulják és hallgatják az ifjak, hogy abból az aesthetikában kevés is elég; ellenben a képzőművészetekről sok is kevés ; mert előttük az terra incognita. Hogy Pesten az aesthetika t. tanára miként jár el, rám nézve mitsem bizonyít, mert pl. Tllbingában Yischer, a képzőművészetekre, Köstlin, a ki a zenéhez nagyon ért, arra fekteti