Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-11-16 / 46. szám

Szerintem a seb sokkal könnyebben gyógyítható támadásakor, mint mikor már nagyon is elmérgesedett annyira , hogy a többi testrészek is a f f i c i a 1-t a 11 a k. 2. Nem kielégítő azért, mert az iskola élén álló elöljáróságot nevelésügyi rendeleteinek tanulmányozása végett a szolgabírói hivatalba utaztatja, a hol szerinte „rendeletei megolvashatók." Már bocsánatot kérek! de ily kurtán nem hagyunk magunkkal elbánni. „H a n c v e n i a m d amus petimusque vicissim." Fájdalom! de az ügy ugy áll: hogy mivel a tanfelügyelő egészen mellőzi az iskola belső háztartását (oekonomia) rendező közegeket — pedig itt is elv, princípium : nihil de nobis sine nobis — a tanitók is hajlandóbbak őket számba se venni, nekik engedelmeskedni. Az én nézetem is, hogy valamint minden "hivatal, ugy a tanitók állása is a mennyire lehet fttggetlenittessék, de majd csak akkor, ha már függeni tanultak saját lelkiismeretöktői és hivataluktól. Rend nélkül a függetlenség a legnagyobb függés. Rend mellett a függés már magában függetlenség. Ez alkalommal csak ennyit a „nyílt kérdés"-re adott válaszhoz. Bognár Endre, lelkész. BELFÖLD. Válasz a prot. Figyelmezőnek „a sárospataki akadémia reformja és még valami" e. cikkére *) Tu l'as voulu George Dandin. Moliére, Aki a „Figyelmező" aug.—sept. füzetében az emiitett cikket figyelemmel végig olvassa, azonnal átlátja, *) Pár szó nt. Révész Imre urnák. Nagytiszteletüséged megengedte, minden szerkesztői megjegyzés nélkül, bogy engemet, mint tanárt megtámadjanak a Figyelmezőben. De már azt, hogy én védekezzem, s bogy az igazság nyelvén válaszoljak, az Ön levele szerint „sem a tudomány, sem a becsület érdeke nem kívánja." Ez aztán furcsa világot vet a Figyelmező szerkesztőjére, akinek lapjában az ő kétes hirü ismerősei neki ronthatnak akárkinek, világgá eregethetik a legnagyobb badarságokat, mert tudják, hogy a szerkesztő a választ csupán az esetben veszi fel, ha az illető elsőben okmányokkal bebizonyitja, hogy ő igazhitű kálvinista; aztán mély alázattal bocsánatot kér a megtámadótól, hogy magát védelmezi. Tökéletes keresztyén eljárás ! „A ki egyet is bánt az én kicsiny-(lelkü ismerős)eim közül, az engemet bánt meg." Ez az első parancsolat, gondolja Révész ur. A második hasonlatos ehez : „Szeresd felebarátodat, mint f'e 1 ebarátodat!" S valóban a Figyelmező, ha cimének nem felel is meg, mert az idők jeleit még mindig nem vette észre ; de a debreceni káté fentebbi két alaptételét tudja alkalmazni. B. ur a szerkesztőnek régi ismerőae, amint többektől hallottam, atyjafia, én pedig csak fe 1 ebarátja vagyok; magyarul : amaz támadhat, én mint hitetlen nem védekezhetem. Az ily humánus elvek nyomán szerkesztett debreceni keresztyén protestáns egyházi és iskolai Figyelmező micsoda ? a közönség ítéletére bizom. Felméri L. hogy irója nem azért fogott tollat, hogy a pataki és debreceni iskolák egyesülésének fontos kérdését kellő higgadtsággal és alapossággal tárgyalja, hanem hogy nyilvánosan hangot adjon személyes bajainak, azon reményben lévén, hogy a nagy közönség azonnal elitéli aiulirtat, mihelyt elmondja cikkíró azt a három vádat: a) hogy F. L. metaphysicát soha sem adott elő; b) hogy három év alatt tizenegy bölcsészeti tudományt adott elő ; és c) hogy aesthet. muzeumot állított fel a „prot. jellem megmételyezésére és a komoly gondolkodáserő meggyengítésére." Bihari ur ritka naivsággal ezt a cikket, melyben az említett vádak--is oly alaposan vannak indokolva, mint a két főiskola egyesülése : külön lenyomatban terjesztette, s a napi lapok szerkesztőségeinek is megküldötte. Nem remélt jutalmát, a szánalomteljes kinevettetést megkapta a napi sajtó tekintélyes közlönyeitől, s nekem ily ellenféllel szemben nem is volna szükségem magam védelmére, mert ilyenektől gáncsoltatni érdem ; azonban teljes tárgyilagossággal azért állok elébe az emiitett vádaknak, hogy az általam nagyrabecsült főiskola tisztelt elöljárósága teljesen tájékozhassa magát egynémely főiskolai tanárnak tudományos készültsége és működésének hallatlan sikertelenségének oka felől. Ami az első vádat illeti, kijelentem határozottan, hogy én ma tudomány t, melyet metafizikának hívnak, nem ismerek. Nem ismerek azért, mert a régi ontologiai entitások, mint lélek, isten, idő, tér, igaz, szép, lelkiismeret stb. fogalma, melyek régen a metafizikának nevezett tudománynak testét alkották és amelyekről legtöbbször minden tudományos apparatus nélkül, évekig elmeséltek sőt foliansokat is írtak a közép és ujabb kornak Philippus Aureolus Theofrastus Paracelsus Bombastusai és egyéb filozof-alchimistái: a mai tudományos vizsgálódás világossága elől eltűntek, mint ködfátyolképek vagy pedig mint összeesett aggastyánok végeigyöngülésben multak ki. Innen van, hogy ma a régi értelemben nem beszélünk a lélekről, mint a légben röpkedő, vagy a Pons Varoliin sétáló lényről ; istenről, mint a vizek fölött, lebegő entitásról; az igazról és szépről, mint természetfölötti uton belénk szorult valóságokról; mert ma a lélek fogalma, az idegrendszer működése alapján kiterjed az érzés, akarás és gondolás széles köreire, isten fogalma beesik a vallásos érzetbe; a szépet az aesthetika, a lelkiismeretet az erkölcsi érzelem körében találjuk. Szóval az az érthetlensége miatt annyiaktól bámulva rettegett ontologia metafizika végkép összedűlt : hasznavehető részei a psychologiába olvadtak, a nem használhatók pedig aszkórban multak ki, mint kimúlt a lelkiismeret, lélek, szép és igaz régi fogalma, s helyette egy hatalmas és széles körű tudomány született: a psychologiai anthropologia. Kérdem most, van-e tudományosan igazán tájékozott ember, aki komolyan akarná, hogy ezeket az összeaszott és rég eltemetett csontvázakat a „systematica-philosophia" katakombáiból valaki napvilágra hozza, s az ékesszólás drótjával ismét összetákolja. Ne háborgassuk a