Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-10-26 / 43. szám

„Hogy a lelkipásztor a maga szent hivatalát mindenkor kedvességgel, hasznosan és épületesen folytathassa, arra megkívántatik nemcsak a tudományos készület és ékesbeszéd, hanem megkívántatik különösen a feddhetetlen jó erkölcs, a szelíd és okos bánásmód minden rendű és rangú emberekkel. A tudományt, nagybölcseséget és az ékesszólást nem adhatjuk magunknak, az egyedül a mindenható istennek ajándéka : de nem is csupán ezekben áll a lelkipásztori szent hivatalnak érdeme és kedvessége, sőt mindezek jó erkölcs és jó bánásmód nélkül semmit sem érnek; ha azonban a jó erkölcs és jó bánásmóddal bir valaki, ez kipótolja a tudománynak é3 ékesbeszédnek hiányosságát. Hogy ez valósággal ugy van, ime élőpéldákkal bizonyítom. Ismertem egy lelkipásztort igen jól, a ki fiatal, szép, derék, tudományos, nagyeszű ember volt; képes egy szempillantás alatt tudós beszédet tartani, hatalmas ékesbeszédü, magok a hallgatók megvallottak róla, hogy csak ugy kellene különben minden papnak teremni, és mégis óhajtották, bárcsak megszabadulnának tőle, már hivatala kezdetében is. Ismertem oly lelkipásztort is, a ki igen kevés tudománynyal s még kevesebb ékes előadással birt. Magától valamit irni, vagy papiros nélkül két szót elmondani nem lett volna képes, sőt erkölcsi gyengeségek is voltak benne: de mind tudatlanságát, mind erkölcsi némely gyengeségeit elpalástolta a szép, okos bánásmód, melylyel nagy mértékben meg volt ajándékozva, ugy hogy öregségében is tiszteltetett mindenektől, és az egyházi hivatalokban fokonként feljebb, feljebb-emelkedett. Aki tehát a papi hivatalt mindég kedvességgel, épületesen akarja folytatni, mindenek felett arra törekedjék, hogy feddhetetlen jó erkölcsű legyen, szelíden, nyájasan, a mellet okosan tudjon bánni minden rangú emberekkel. Ami a feddhetetlen jó erkölcsöt illeti a papi hivatalban, ezt nem csupán a szántszándékos goromba vétkeknek eltávolításában helyezem, hogy emberi gyarlóságból soha ne hibázzunk, ez lehetetlen — hanem megkívántatik különösen az egyház vagyonának hűséges megtakarítása és annak csak egy krajcárjának is nem illetése — sőt, ki illetni akarná, annak meggátolása. Mindenekfelett megkívántatik a szegényekhez való mindenkori kész szivélyesség és a folyamodókkal való jótevés. Aki papi hivatalában mindezeket szem elől nem téveszti, a goromba szántszándékos vétkeket eltávolítja, az némely aprólékos emberi gyarlóságok mellett is kedvességben, tiszteletben lesz. A szelid, okos, jó bánásmódot épen nem keresem a mai politikus machiavellistáknak ravasz fortélyoskodásaibau, sem a hizelkedőknek csúszkálásaikban. Ezen tulajdonságok mind olyan uszó tökök , melyek előbbutóbb mind alámerülnek, ezek becsületes emberhez, annyival inkább lelkészhez éppen nem illenek. Hogy röviden lerajzoljam: szelid, okos és jó bánásmódja van annak az embernek, aki a nálánál főbbek iránt alázatos, tisztelettel teljes, de csúszás és hízelgő mosolygás nélkül, előkelőbb, é« pallérozottabb hallgatói iránt, — ha ilyenek vannak — nyájas, bizalmas, komázás és pajtáskodás nélkül. Vele egy rangúak iránt társalkodó, barátságos, gorombaság nélkül. A szegényebbek, alábbvalók iránt szelid, békességes tűrő, engedelmes ós jó szivü. Egy szóval, aki minden emberek iránt nyájasnak, jó szivünek igyekszik mutatni magát, az illendő tiszteletnek határáig — szorgalmasan vigyáz, hogy másokat sem szóval, sem cselekedettel meg ne sértsen; sőt ha más megsérti, kész megbocsátani, aki sem öröm, sem harag, sem világi haszon, sem kártétel, sem hizelkedés, sem rágalmazás által magát tűzbe nem hagyja hozattatni mások előtt. Aki őrizkedik a kifakadástól, öndicsérettől, mások rágalmzásától, fenyegetéstől, szerencsés anyagi állapotjával való kérkedéstől — aki minden körülmények között indulatát le tudja győzni, ki hallgatni tud és előbb magában megfontol mindeneket okosan, hogy mit szóljon, mit cselekedjék a maga becsületének fentartására és mások javára , aki másoknak nem alkalmatlankodik, másokkal magát uuottá nem teszi; a roszakat kerüli, de mások előtt nem rágalmazza; magát pedig mindenkor egyforma szelid, csendes indulattal viseli mindenki irányában: az ilyen emberről bízvást elmondhatjuk, hogy okos bánásmóddal bir. Megkívántatik a lelkipásztorban különösen az is, hogy soha egyik hallgatójáról is a másik előtt rosszul ne szóljon, ha hibás volna is, hanem inkább hallgasson ós a bibázót négy szem között intse meg szelíden, vagy ha nagyobb a biine, feddje meg a presbyterium előtt — feddése ne goromba szavakból, hanem okos előterjesztésekből álljon. Ha valami kára van, azt orvosoltassa a presbyterium vagy a községi előljárok által, maga a lelkész soha senkivel személyesen ne pörlekedjék. Ekklézsiáját ne kisebbítse, de szomszéd paptársátr

_se bántsa hallgatói előtt. Minden hallgatójához, legyen az szegény vagy gazdag, nyájasságot, szívességet mutasson mind a maga házánál, mind másutt, mindenkit meghallgasson, és soha senkit el ne bocsásson magától szép szó vagy jó tanács nélkül. A község dolgaiba, világi külső bajokba, politikai párttusákba soha bele ne avassa magát a lelkipásztor. Templomban a székek elrendezését, a párbér ujonnani szabályozását, a nagyobb költségeket és építkezéseket soha maga dolgává ne tegye, hanem hallgatóinak általános véleményét, akaratát várja be. A goromba feddőzéseket mind magánosan, mind közönséges tanításaiban kerülje; senkinek magános tettét, magaviseletét ki ne prédikálja, kivált haragjában; beszéljen a lelkész, de soha ne haragból, hanem kötelességből, beszéljen a bűnök ellen általánosan, ne egyes személyek ellen. Fizetését, ekklézsiai munkát katedrából ne hirdessen, azok teljesítése az elöljárók dolga. Hallgatóira, ha csak lehet semmibe ne szoruljon. A tanácskozásokba ritkán, de alaposan szóljon. Igyekezzék megmutatni mindenkor, hogy egyházának javát lelkén hordozza. Magaviseletében a káromló, illetlen, botránkoztató, lázitó beszédeket, korcsmákat, rosz társaságokat mint ha-