Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-09-28 / 39. szám

a „zsinati" jelzőt, azaz, zsinati főtanácscsá, alakul, s mint ilyen, már vidéken is tarthatja üléseit, és pedig az idő és alkalom kivánalma szerint váltélag most egy, s majd más ekklézsiában. Tagjai mind a zsinati, mind közönséges főtanácsnak : a központi kormányzat főhivatalnokai, az egyházkörök gondnokai, esperesei, s jegyzői és ezeken kivül még an}r

nyi világi, és belső ember, a menynyit — érdemeikért, értelmi sulyokért, vagy lelkes közremüködésökre számitva — az állandó testület méltányosnak tart, időnkint fölvenni kebelébe. Jelenben e tagok közt világi bizonyosan van kétszer aunyi, mint egyházi; hanem azért az egyházi elem is elég szép számmal — s éppen legderekabb tagjai által — van itt képviselve. Különben e szervezet, a meynyiben a valódi képviseleti rendszert teljesleg nélkülözi, szellemére nézve ma már nem elég szabadelvű; de alkalmazásában mindeddig tarthatónak, elég jónak ós igazságosnak bizonyult leginkább azért, mert az uj tagok beválasztásában a már bon levők mindig kellő méltányossággal és tapintattal jártak el. Ennek köszönhetjük, hogy az értelmiség nem csak mindig döntő befolyással birt a főtanácsi ügyek ellátására, hanem azt is, hogy azok — mondhatni, kizárólag — az ő kezébe voltak letéve. S bátran elmondhatom, hogy e szervezet mellett ma is ott állunk, hogy egész státusunkban alig van oly független állású, mivelt ember, a ki egyházi tanácsuuknak tagja ne lenne. De mindezek dacára nem csak a kor szelleme, hanem a mindenütt érezhetőleg meglankadt hitbuzgóság uj életre ébresztése is hangosan követeli, hogy a képviseleti rendszer a mi státusunk szervezetébe is mielőbb beigtattassék. Erezték ennek szükségességét egyházunk vezérféríiai is, s azért az egyházi képviselő tanács kebelében egy uj szervezeti javaslatot dolgoztak ki, a mely részben a képviseleti rendszert is felöleli.. Fájdalom, csak „részben"., mert az uj szabályzat — az egységes alap feláldozásával, sőt nézetem szerint, a valódi képviseleti rendszernek ellentmondólag — elég sajátságosan ugy van kidolgozva, hogy az csak a képviseleti alapon szervezendő traktusoknak ad bizonyos körű képviseleti jogot, de azért a főtanác jelenben meglevő tagjait minden újra választás nélkül, jövőre meghagyja egyházi tanácsosoknak. E javaslat tárgyalása lett volna egyik legnevezetesebb tárgya a most ülésezett főtanácsnak, de mivel az az eredeti kidolgozástól, a mely alakban már korábban közölve volt a traktusokkal, utólag a képviselő tanács által lett modósitásokkal sokban eltért, még egyszer visszaadatott a képviselő (helyesebben: igazgató-) tanácsnak, hogy az e módosifásokkal együtt még egyszer közölje a traktusokkal, s ezek véleménye meghallgatása után dolgozzon ki s terjeszszen a jövő évi főtanács elé uj javaslatot. Ez év, azt hiszem, elég hosszú idö lesz arra, hogy az illetők is beláthassák, hogy a kételvüség nem az az alap, a melyen egészséges rendszerek épülhetnének fel, s igy remélem, csak megmentik eddig békében és összetartásban élt egyházunkat attól, a mi előbb-utóbb ugy is csak kellemetlen felhányásokra, pártoskodásra s szakadozásra adhatna allalmat. Yagy legyen bátorságunk kimondani, hogy jól és teljesleg nyugodtan élhetünk mi valódi képviselet nélkül is ; vagy ha már érezzük és átlátjuk a szükségét és időszerűségét a képviseleti rendszernek : akkor alkalmazzuk is azt egészében, s fektessük teljesleg arra egyházunk jövő szervezetét! Szerintem, a választásra „tertius non datur" s én — őszintén megvallom — az elsőre is inkább adom a szavazatomat, mint valami olyféle keverékre, a mit közmagyarsággal ugy bivnak, hogy „sem — sem" ! De ha az uj szervezetnek alapjául fektetett kételvüséget nem helyeselhetem, annál kevésbé helyeselhetem az elnökség vitelében nálunk még ma is divatozó k 4 tfejüséget. Ugyanazon ülésben és egyszerre két embert ültetni az elnöki székbe: ez nemcsak a tanácskozás helyes és szabatos vezetésének elvi feladása, hanem az elnöki méltóságnak is szégyenletes lealázása az által, hogy időnkint annak egyik vagy másik vivőjét arra kárhoztatja, hogy ugy üljön ott az asztal fején s az elnöki székben, mint egy szánandó „pictus masculus". S valóban nem tudom, azon csodálkozzam-e inkább, hogy nem töröltük el ez intézményt legalább napjainkban, vagy pedig azon, hogy miként tarthatta fenn ez magát egész napjainkig ! Meg vagyok azonban győződve, hogy ez intézmény behozatalának és fennállásának is az a különben helyes elv szolgált alapul, a mely egyházközségünk minden más intézményét is át-meg áthatotta, az t. i., hogy az egyházat alkotó sem egyik, sem másik elem, sem az egyházi, sem a világi — ne praeponderalhasson a másikának. Ugy de ez elv más alkalmazással is megmenthető. Például, miért ne elnökölhetne ugyanazon ülésszak egyik ülésén a világi, a másikon az egyházi főgondnok ? Vagy, még helyesebben : a főtanácsi üléseken elnökölhetnének a világi főgondnokok, az állandó képviselő-tanács ülésein pedig mindig a püspök, a ki erre leginkább érkezik, s a ki az ide tartozó végrehajtási ügyekben már hivatalánál fogva is a legtöbb felelősséggel tartozik. A hierarchiától mi soha sem féltünk ; de a papi legfőbb méltóság lealázását sem szabad már többé szemet hunyólag elnéznünk! De most veszem észre, hogy kissé nagyon is belemélyedtem egyház-szerkezetünk biráló elemzésébe ; pedig ez e lap t. olvasói legtöbbje előtt kevés érdekkel birhat, s a kitett cim után bizonyosan a legtöbben nem is ilyet, hanem csak egyszerű referálást vártak tőlem. A tisztelt szerkesztő ur engedelméből ez is meglesz de álláspontunk tiszta földerítését, s szervezetünk való,