Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-09-07 / 36. szám

rént, azon tábornak, a mely a nagy fontosságú ellenzéki nevet, érdemlegesen óhajtja viselni. Mert ha csak gyanusituuk, izgatunk egymás ellen, s örökösen csak vádakat hangoztatunk; ha Isten jogkörébe képzelvén magunkat, egymásnak még benső érzelmei**) felett is Ítéletet mondani bátorkodunk ; ha — ad majorem dei glóriám! — egymást a sárba tiporni erőlködünk: bizony mondom, egyáltalában nem szolgáljuk a jó ügyet, s érdemeinket sem szaporítjuk. Uraim! tegyük szivünkre a kezünket és feleljünk: mi lesz belőlünk ós a szegény magyar prot. Sionból, ha egyházunk vezórférfiait, kiket ugy Pesten, mint Debrecenben tisztelni tanultunk, ily siralmas helyzetben kell szemlélni, nemcsak nekünk, de a másfelekezetü honfitársak, sőt magának a müveit külföldnek is?! De hagyjuk e gyászkópeket, s másfelé fordulván próbáljunk vigaszt keresni. A mult óv őszén, néhány napot Debrecenben töltöttem, mely alkalommal néhány tekintélyes fórfiúval, az egyházi reformmozgalmak felett is volt szerencsém szólni. „Quot capita: tot sententiae \u igen természetes tehát, hogy a nyilatkozatok nem voltak mindenben összevágók. Abban azonban — egy kivétellel! — mégis mindnyájan egyetértettek, hogy t. i. *az egyházi reformmozgalmakra nózye, ft hazai viszonyok jelenleg éppen nem kedvezők, s hogy a reformok terére sem kényszerít még ezidőszerént semmi körűimény." íme, most egy éve ilyen volt a debreceni hangulat! „Ouieta non moverem!" ez volt a kezdet és a vég, az alfa ós az ómega. Ezt az „elvet" hoztam haza emlékül a kálvinista Rómából Bókósmegyóbe. Nem emlékezem, hogy valaha kevesebbet beszéltem és többet gondolkodtam volna, mint éppen e napokban ezen szavak felett. Quieta non moverem!" Mily sok á i g volt ez nekem reggel első és este utolsó gondolatom, s nem tagadhatom, hogy mindig oly megdöbbentően viszhangoztak e szavak lelkemben, mintha szüntelen a „Mementó móri!" zárdai köszön*) Egy távollakó barátom azt kérdezte tőlem : „nem vettól-e éízre , valami sajátságos szagot azon jónásféle cikken, a melynek már maga a cime is egy óriás hazugság?* Dehogy nem! felelém, „Mihelyt felvágtam az illető leveleket, mintha valami klastromban már vagy 25 év óta a falon lóggott csuhát rázott volna ki valami kegyes kéz, o 1 y an ultrám ontán szag árasztotta el azonnal szobámat. G. Gy. tóst hallottam volna . . . . „Quieta non mo verem!" ós „Mementó mori!" Az elsőt irja le bárki is kétszer, s betűiből ugy összeállíthatja a másodikat, hogy a maradók meg még az elsőnek értelmét is ismét visszadja. Na de ez csak forma ós tolljáték; sokkal fontosabb itt a lényeg, a tartalom. Mint mindenütt, úgy az egyházi élet mezejón is háromféle csendesség lehet. Először: ha a minden tekintetben kedvező viszonyok ós körülmények mellett, az egyetemes megelégedés nyugalmának néma nyelve szól; másodszor: ha annyira elterjedt a közönyösség, hogy a helyzet felett, az uralmat a halál nyugalma vette át; harmadszor pedig: ha az általános nyugalom oly szélcsendhez hasonlít, a melyből az időváltozásokat tapasztalatból ismerők, vihart szoktak rendesen jósolni. íme három kulcs a nagy nyugodalom épületéhez! Az első többó nem használható, a második ós harmadik között méltóztassék tehát választani. Kérdem hát: ha nem megdöbbentő-e a helyzet képe? Én részemről az ily „nyugvók" felett inkább sirni, mint örülni tudnék! A jóakaratú és positiv alapon nyugvó józan reformokat tehát, nemcsak hogy gátolnunk nem szabad; de elodázhatatlan szent kötelességünk, hogy a mi csekély erőnktől kitelik, egyházunk javára mindazt megtegyük. A folyó évi április havában tartatott egyházkerületi gyűlés 71-ik szám alatti határozatával tehát, a tiszántúli egyházkerület, nemcsak a magyar prot. egyház szent ügyének, de saját erkölcsi móltóságának is tartozott. És most, hogy az összes magyarhoni protestantizmus is örvendhessen velünk örülökkel, a hivatolt jegyzőkönyv korszerű ós legfényesebb sorai, hadd ragyogják be e lapok hasábjain a széles magyar hazát! „Olvastatott több főiskolai hittanszaki tanárnak közgyűlésünkhöz beterjesztett következő indítványa: Tekintve azt, hogy a magyar reformált egyház symbolikus könyvei a XYI-ik században készültek, ós azóta a theologiai tudományok is, különösen a sz. könyvek magyarázata tagadhatlanul előhaladott ; tekintve azt, hogy liturgiái, különösen templom és halotti énekes könyveinkre nézve több észrevételek fordulnak elő, melyeknél fogva ezek kijavitandók; tekintve végre azt, hogy fenálló canonaink — ugy fegyelmi vagy törvénykezési — mint közigaz-