Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-05-18 / 20. szám

protestánsegyletuek: hanem ez valóságos szegénységi bizonyítvány, melyet Rothe Richárd a német papságnak 1861-ben kiszolgáltatott. Kell-e szégyenitöbb nyilatkozat, bármelyik egyház lelkészi kárára nézve, mint az, hogy ő a tudományos képzettség, a modern miveltség hiánya miatt, nem alkalmas arra, hogy az egyház valódi érdekeit bárhonnan jövő vészviharok között megóvja; az igazságtalan támadásokat visszaverje ; híveinek reformvágyát, szellemi szükségleteit, a korral lépést tartó tudományosságával kielégítse, sőt fokozza ós előbb vigye. Pedig sokan vannak, kik Rothénak ezen nyilatkozatára némi súlyt fektetnek, s azt mondják, hogy tehát mi lelkészek ne is foglalkozzunk egyháztársadalmi reformkérdéseinkkel, hanem várjuk be szép csendesen, mig egyházi életünk álló vizének habjait valamely világi kéz hatalmasan fölkeveri, s nekünk semmi egyéb teendőnk nem marad, mint a végre is diadalmaskodó eszmék Jordánjában tisztára mosakodni, azután egy jó modern ekklézsiába bele ülni, ott ismét egy felséges, boldogító álom lágy karjai közé bocsátkozni mindaddig, mig a gőz és villany szárnyain rohanó század megint megemészti azt, a mi mostan uj, és ismét uj valláserkölcsi s társadalmi életviszonylatokat fog előhozni. A protestáns egyház papjainak ily tétlenségben sorvadozniok nem szabad; mi tehát, ha magasztos hivatásunknak meg akarunk felelni, Rothe nyilatkozatát magunkévá nem tehetjük, és pirulnunk kell még csak föltevésétől is annak, hogy mi, akár tudományos képzettségünk, akár hitbuzgalmunk, vallásos lelkesedésünk hiánya miatt nem vagyunk képesek többé egyházi életünk hajóját a kivánt célra elvezérelni. Hiszen, ha a só megizetlenül, mivel sózatik meg ? Mi különösen protestáns lelkészek büszkék lehetünk dicső elődeinkre, kik példát adtak arra, hogy miként kell a vallásért és a Krisztusért még jövedelmező állásunk kényelmeiről is lemondani ; miként kell a száműzetés szőrruhájábin még gályarabságot is szenvedni ; miként kell az egyház javáért és virágzásáért első sorban a lelkésznek élni és halni. Igaz, hogy könnyebb szép reverendában ós selyempalástban oltári szolgálatot tenni Istennek, mint a Grolgothán, megdárdázva, töviskoszoruzva ; de az is igaz ám, hogy egy Séllyei ós Harsányi inártyrkoszoruja többet ér a világ minden dicsőségénél. Bár az egyháai ügyek oltárára hozandó anyagi áldozatok terén is mi lelkészek lehetnénk a legelsők, de ebben az élvezetben nem enged bennünket részesülni szerény anyagi helyzetünk, Nohát ha aranyunk és ezüstünk nincsen, adjuk azt a Jézus Krisztusnak, a mink van ; adjunk közjóra fejlő tevékenységben nyilvánuló hitbuzgalmat; adjunk őszinte, igaz lelkesedést, mely nem retten vissza semmi akadálytól ott, hol a protestantizmus elvéről, a haladásról van szó, arról nevezetesen, hogy egyházunk konfessziói, kormányzati rendszerünk, az összes művelődéssel öszhangzásba hozassanak. Konfesszióink ugy is csak emberi agyvelőknek, a kor valláserkölcsi szükségleteihez idomított alkotásai, az evangyéliom szelleme pedig uj eget, uj földet teremtő hatalom ; ennek mindenhatóságát diadalra vezetni ; népünkben a meglankadt valláserkölcsi életet feltámasztani; a vallási intézmények iránt naponként nagyobb mérvben mutatkozó közönyt és hidegséget a nép kebléből kiirtani, nekünk lelkészeknek jutott magasztos hivatásunknál fogva osztályrészül, ós épen ez a megalakult protestánsegylet feladata is. De erről nem sokára bővebben. Pereszlényi János, ref. lelkész. KÖNYVISMERTETÉS. A néptanitók nyugdíjazása, özvegyeik * árváik gyámolitása külföldön és hazánkban. Irta Molnár Aladár. Pest, 1872. AzAthenaeum kiadása. II. -Mult alkalommal ismertettem azon okokat, melyek egy közös nyugdíj-pénztár létesítését szükségessé teszik, és azon elveket, melyek szerzőnek nyugdíjazási tervezete kidolgozásában irányadóul szolgáltak. Most rátérek a munka tulajdonképeni tárgyára, a nyugdíjazási tervezetre. Mielőtt azonban ezt tenném, szükségesnek tartom futólag megemlíteni, hogy szerző, tervezetét megelőzőleg, az európai államokban, nevezetesen a Német- és Franciaországban, Svájc, Holland, Belgium, Ausztriában s azok egyes tartományaiban fenálló jelentékenyebb tanítói nyugdíjrendszereket adja elő, a melyeket én — mivel reánk közvetlenül nem tartoznak — ismertetésemben mellőzhetőknek véltem. Törvényhozásunk 1868-ig, valamint magáról a népiskolai közoktatásról, ugy a tanitók fizetéséről és nyugdíjazásáról sem intézkedett soha. Egyei királyi rendeletek adattak ugyan ki e tárgyban a mult század vége óta, de azok — mivel csak a tanulmányi alap birtokain s egyéb kincstári birtokokon alkalmazott s a tanulmányi alapból fizetett kath. községi tanítókra vonatkoztak s még azok-3t*