Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-18 / 20. szám
nál is csak néha alkalmaztattak — számításba sem jöhetnek. A mi a tanitók fizetésére és nyugdíjazására nézve 1868-ig hazánkban történt, azt részint az egyes községek, részint az egyes felekezetek főhatóságai, vagy épen magok a tanitók, jó szántokból tették, az államtól egészen függetlenül. Az utóbbi évtizedekben különösen az egyes felekezetek kebelében keletkeztek tanítói segély- és gyámintézetek. Ezeken kivül a legutóbbi időkben a tanítói egyletek állítottak gyámintézeteket. Azonban mindezen gyámoldák, a legszebb törekvés mellett is, csak oly csekély összegű segélyt bírnak nyújtani, hogy az legíolebb alamizsnául szolgálhat s a szegény tanitók nyomorán vajmi keveset segíthet. Az állam, illetőleg a kormány részéről nálunk általában csak Mária Terézia, helyesebben II. József uralkodása óta kezdtek szabályszerűen intézkedni e tárgyban. II. József és I. Ferenc adtak ki egyes rendeleteket, melyekben intézkedtek, hogy a tanulmányi alapból s általában a kincstárból fizetett tanítóknak nyugdij, özvegyi és árva gyámpénz adandó. Ferenc király egy leirata a néptanítók évi fizetését 100 frtban állapítja meg; továbbá rendeli, hogy a jegyzőség ós kántorság a tanítói hivataltól feltétlenül el választassanak, vagy a hol ez, a viszonyok miatt nem lehető, ott a jegyzőségért és kántorságért különkülön jutalmaztassák a tanitó. Az 1806-ban kiadott „R a t i o eclucationis publicae" V. fej. 290. §-a megrendeli, hogy mind a falusi, mind a városi tanitók nyugdíjazása a tandijakból gyűjtött és gyűjtendő nyugdij-alapból eszközöltessék. Másnemű városok és községek pedig magok gondoskodjanak tanítóik nyugdíjazásáról. Az említett nyugdijalap azonban 1860-ban még csak 900 frtot tett, mely összeg aztán az akkor történt adakozások s későbbi hozzátételek által 14 ezer forintra rúgott, s ma is e cimen kezeltetik. A nyugdíjazásnál oly módon jártak el, hogy a tanitók 10 évi szolgálat után 1 /3 -át, 20 évi után V2~ét kapták utolsó évi fizetésűknek, 30—40 évi szolgálat után az egészet. Később a viszály megszüntetése végett, mely a korábbi rendeletek hiányossága miatt keletkezett a községek között, Ferenc kir. 1824-ben egy másik rendeletet adott ki, melyben meghagyta, hogy mindig azon község köteles a nyugdíjazás terheit viselni, melyben a tanitó utoljára szolgált. Ezen rendeleteket azonban a községek csak ritkán hajtották végre, s közönséges szokás volt addig huzni-halasztani a tanitók nyugdíjazását, mig a szegény elöregedett vagy elnyomorodása miatt szolgálat-képtelen, megunva a földi szenvedéseket, egy boldogabb hazába költözött. A későbbi rendeletek csak a „Rat. educ." módosításául tekinthetők, s a dolgon mitsem változtattak. Végre 1868-ban boldogult b. Eötvös ,közokt. miniszter, érezve a tanitók nyugdíjazásának égető szükségét, egy törvényjavaslatot terjesztett e tárgyban az országgyűlés elé, mely fontosabb pontjai kihagyásával vagy módosításával, törvénynyé is lett, Ezen törvény által azonban a tanitók s özvegyeik és árváik nyomorának enyhítése csak némileg eszközöltetett, miután „a rendszeres és biztos nyugdíjból (melyet Eötvös akart) lett bizonytalan mennyiségű alamizsna, melynek még ama kellemetlen sajátsága is van, hogy a tanitóknak saját pénzükből adományoz a kormány tetszése szerint meghatározandó mennyiségű segélyt." Ezt látva Eötvös, a népisk. közokt. állapotáról az országgyűlés elé terjesztett 1870-iki jelentésében, a törvényhozás egyik legközelebbi teendőjeül a tauitó-nyugdijazás rendezését tűzi ki. Jelentésében a többek közt ezt mondja: „a jelen viszonyok közt a kimutatott okokból alig hihető, hogy tanitóerőket elegendő számmal szerezhessünk. E célra okvetlenül szükséges volna a fizetésjavitások és a képezdék javítása mellett az: b) hogy a tanitóknak bizonyos szolgálati idő után, vagy elnyomorodásuk esetére kellő nyugdij biztosittassé k, s másfelől helyökbe az oktatásra képesebb uj erők alkalmaztassanak." Fájdalom, ő e szép tervét csak végrendeletül hagyhatta hazájának. „Teljesítse a nemzet — mondja szerző — minél előbb ezt a végakaratát is azon nagy fiának, kinek egyik legfőbb óhajtása volt, hogy emléke, eszméinek, győzelme legyen !" Szerzőnek jutott a feladat, felhívni a törvényhozást ez ügyben intézkedésre s egy gyakorlati tervezettel kijelölni az utakat ós módokat, melyeknél fogva a b. Eötvös által is forrón óhajtott és égető szükségesnek ismert rendszeres tanítói nyugdíjazás létesíthető volna. A tanitók nyugdíjazásának, s özvegyeik és árváik gyámolitásának eszközlésére szerző szerint 5 mód volna gondolható: l-ör valamely élet biztosítótársulatnál való biztosításuk, 2-o r magok atanitók társulásával alakítandó biztosítás, 3-o r magok az iskolákat közvetlenül fentartó egyházi s polgári községek stb. által, 4-e r a f elekezeti tanitóknak a nagyobb egyházi testületek által s a községieknek az állam által nyugdíjazása, 5-ö r valamennyi tanítónak egy általános nyugdíjpénztárból ellátása. Az első mód gyakorlati kivitelének főnehézsége abban áll, hogy a tanitók csekély évi jövedelmökből nem lennének képesek az ily biztosításhoz szükséges évi járulékot megfizetni; mert p. o. egy 35 éves tanítónak, hogy 60 éves korától fogva 300 frt évi nyugdijt kapjon, évenként legkevesebb 43 frtot kellene befizetnie, s özvegyét és gyermekeit külön-külön kellene biztositania. A második mód szintén ez okból kivihetetlen. A harmadik mód, t. i. hogy magok a polgári- vagy egyházi községek gondoskodjanak saját iskoláik tanítóinak s azok hátrahagyottjainak gyámolitásáról, szintén nem vezet célhoz. Sok község szegénysége, más, hogy ne kell-
