Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-05-18 / 20. szám

mos tünemény, a mi a krisztiánizmus első századaiban Jétre jött. Mig az isteni mester szellemének friss nyomaival találkozunk az alakuló keresztyén egyházak életében : addig vigan haladt a keresztyénség hajója a rohamosan fejlődő események hullámain; de a mint elkezdtek dogmatizálni , elkezdték konfessziókra szorítani ama hatalmas szellemet, mely a judaizmus ós paganizmus vasbilincseit lerázva, uj valláserkölcsi, állami ós társadalmi viszonylatokat vala előhozandó: azonnal elkezdődik azon éktelenségek, azon krisztustalan dolgok sorozata, melyeket a krisztiánizmus ellenségeivel egyesülve azok idéztek fel, kik a keresztyénség éltető szellemét egynehány hitcikkelybe akarák összezsugorítani, s a haladás apostolainak üldözését nem irtóztak keresztyéni kötelmeik közé számitani. A konfesszionálisták soha sem a haladás ós emberiség ügyének, hanem mindenkor a hierarchia és abszolutizmus rendszerének, ezen ikertestvéreknek tettek szolgálatot, és számíthattak is mindenkor az uralkodók pártfogására. Ne féljenek orthodox konfesszionálistáink, az öreg káténak Istent ós embereket gyűlölő szelleme nem fogja soha sem a a demokratikus eszmék uralmát megalapítani, vagy vallási nyelven az Isten országát e földön felépíteni. Az evangyóliom szelleme az, mely az önkény ephemer kreációit e földről eltörli, s az emberiséget a tökéletesedés pályáján végcéljára elvezérli. Ettől irtóztak, ettől sápadoztak az emberiség Heródesei mindörökké, és a német Protestantenverein, valamint a magyarországi protestánsegylet is csak avégett alakult meg, hogy az evangyéliom szellemét terjessze, ós a szabad eszmék diadalrajutása, érvényesítése által, anyaszentegyházunk elavult konfesszióit, a haladó krisztiánizuius szellemében reformálja. Félnek még a mi jámbor igazhivőink az unitárizmus aklától is, a melybe ha valahogyan átcsapnánk, ez, ugymond, csakugyan nem lenne tova fejlesztése a protestantizmusnak. Sajnálnunk lehet kegyes orthodoxainknak ezen valóban a türelmetlenkedés szelleméből folyó aggodalmait; 110 féljenek az unitárizmus aklától; szép, tiszta akol ez, bátran bele léphetünk ; de nem azért, hogy saját egyházunkból kilépjünk, hanem csupán azért, hogy velők, az ő szellemi háztartásukkal, hitelveikkel megismerkedjünk. Hiszen, ha Üdvözítőnk szerint, nincsen köztünk sem görög, sem zsidó, sem pogány : akkor tán az unitárizmus hitrendszerének megvizsgálásától sem félhet egy keresztyén embernek szabad szelleme. Hiszen, az Isten csak egy, igy tanítja ezt az 0 k 0 sságésa szentírás, Tóth Ferenc előadása, és Pál apostol hitvallása szerint is: akkor tehát csak nem lehet a protestantizmus tovafejlődósót félteni, ha a monotheizmus egyházába csak csupán be is pillantunk. En különben protestáns - ellenesnek is tartom, ha az unitárizmus velünk elvi ellentétbe hozatik, hiszen ez velünk egy keletű, talán csak másik hajtása azon törzsnek, t. i. az evangyéliom élő Krisztusának, melynek derekához mi is kapaszkodunk. Node, elég derék fórfiai vannak az unitárizmusnak csak hazánkban is, hogy magukért, ha kell, megfeleljenek, mi csupán azért jeleztük igazhivőinknek ez oldalról u keletkezett aggodalmait, hogy kifejezést adjunk azon lelkiismeretes meggyőződésünknek, miszerint a protestantizmus elve nemcsak megengedi, de sőt parancsolja is a szabad vizsgálódást, ós hogy az igazságot kereső lélek vizsgálódása nem lehet egyértelmű az egyházból kilépni akarással. Hol fog megállapodni az emberiségnek kutató szelleme; vissza fog-e menni az egyistensóg ősforrásá• hoz, vagy pedig a trinitás lobogója alatt fogja diadalra vezérelni a keresztyénség szent ügyét ? erre ugyan még most jámbor igazhivőink sem képesek megfelelni ; de én szentül hiszem, hogy a polytheizmus hínárjába nem fog többé visszatévedni az emberiség szelleme. Egy az Isten, ki mindeneknek atyja. Fontos kérdésül szokott föltótetni orthodox konfesszionálistáink által az is, hogy a lelkészek lehetnek-e tagjai a protestánsegyletnek, részt vehetnek-e, mint olyanok, az egyházi reformmozgalomban ? Ők, túlbecsülvén a konfessziót, azt mondják, hogy lelkészeink, vagy állomásaiktól, vagy az egylettől váljanak meg. Az uj irány hivei e tekintetben is más véleményen vannak, s első sorban a lelkészektől mint az egyház közvetlen orgánumaitól, várják a valláserkölcsi állapotok javítását. Az igaz, hogy Rothe Richárd, heidelbergi tanár, mint a német Protestantenverein alapitója 1861. szept. 9-kén Schenkelhez intézett levelében ugy nyilatkozik , hogy az egyházi állapotok javítása csak a világiaktól indulhat ki ; ellenben az egyházi férfiaktól, mint olyanoktól, semminemű egyházi reform sem várható, mert a mi lelkészi karunk, mostani képzettsége álláspontján nem alkalmas arra, hogy az egyház feladatát megoldhatná. De ez nem azt teszi ám, ho-y a német papok nem lehetnének tagjai a német