Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-05-11 / 19. szám

nyers termény, állat, féreg az ember, ezt bizony ölni, mire korunk némely büszke anyag-tudósai tapsok közt vállalkoznak, valóban idővesztegetés és üdvtelen munkálkodás. Isten végtelen, tökéletes és örök, s a maga lételót mégis véges, tökéletlen és mulandó világban mutatta, jelentette ki legelőbb, mint létadó és lételvevő, mint természeti erőkben ható és törvényhozó. Mutatkozék a véges anyagban, a nélkül, hogy ez tudná azt, mint a tenger sima tükre mutatja, de nem tudja képét a felette kiterjesztett erősségnek. Az anyag nem szabad, feloldhatlan bilincs köti azt. Egy uj világot kelle hát teremt eni a létező világban, a szellemi, az erkölcsi, az öntudatos lények világát, az ember világot, az isten szellemét felfogó közeggel, a lélekkel, hol szabadság, szeretet, igazság ós akarat fogalma, érzete honoljon. A keresztyén szép tan szerint isten az első embernek, — ezt kell Ádám alatt érteni, s hogy volt és kellett lenni első embernek, hogy második ember és mi legyünk, ezt tán az újkori tudósok sem vonják kétségbe, — kijelenté magát, s a mely percben tudatára jött az ember a lelki tüneteknél fogva is, hogy nincs egyedül, s nem az anyag rabja, de egy mindenható ur ótalma, hatalma alatt áll: megszületett az „isten előtt járás", azaz a vallás, a hit tudalma. Itt kezdődik az első, azaz ószövetség. A kijelentés a lelkivilágban is az emberi gyarlóság és homály miatt közvetett, közegies, tehát fokozatos vala, s emberi tényezők : Mózesek, Dávidok, látuokok által hajtatott végre. Ha szabad igy kifejeznem magamat, az isteni végetlenség s mérhetlenség csakis részenkint, s nem egyszerre közöltetett a felkentekkel. Egy csodálatos, titkos sejtelem azonban követelte, hogy isten egészen közel, belénk jöjjön, mi nem mehetvén hozzá és bele. A pogány hitregék földön járó istenei a keresztyénség megszülemlése előtti szürkületes korban az egyetemes vágy, váralom kifejezői valának s nem ellene, de mellette bizonyitnak a bibliai igazságnak. A minden teremtésnél nagyobbszerü, mert egyedül boldogító jelenség az idők teljességében megtörtént. Az isteni lényeg, legalább az általunk szükségelt alkelemei, u. m. kegyelem, szeretet, szentség, világosság, erő, igazság, dicsőség, örökkévalóság, az emberek felemelése, boldogítása, megváltása, éltetése, megszentelése, halhatatlanitása céljából, a tökély tetőfokán s mérvében befolyt a világba. Itt kezdődik az újszövetség. De hogy? Máskép nem lehetett, mint közeg által, isten bölcsesége is eszközöket használ, hiszen maga a világ is eszköz. E közeget nevezi a keresztyén hit i s t e n f i á n a k, ki mint az isteni lényeg közlönye, épen az isteni lényegnél, a tartalomnál fogva, öröktől fogva való; s közvetítő minőségénél fogva, isten és emberek, tehát személyek, öntudatos lények közt, nem lehete más, mint a lét legmagasb nyilatkozati foka: tehát személy, szellemi személy. Az embervilág szükséglé őt, tehát az embervilágba kellett belépnie, azaz megtestesülnie, igy lehetvén csak felfogott valósággá, ténynyé az emberek előtt. Igy lőn az isten iia, az előbb elvont megfoghatlan: Jézus Krisztussá, azaz concrétté, megfoghatóvá, alávetvén magát a természet törvényeinek, azaz magának; ez nem megalázás, ez szabad tett; ez bölcsesége, tehát tökélyének folyománya. A mindenütt jelenvaló láthatlan és örök, magához legméltóbb szervben az emberi lélekben, s a lelket előtüntető testben, azaz külsőleg valósulva, határolta magát; nekünk a mindenütt felfoghatlan, s csak a „mindenütt"-nek egy darabjában, határban, határ közt, eshetik érzékünk alá, — A véges, az isten fia emberi része is, átszellemült végre a tartalom fensége által, az irás kifejezése szerint megdicsőült s mennybe ment, azaz az isteni végtelenség boldog kebelébe emelkedett vissza. Egy uj teremtést teremtő hozhat létre. Az uj teremtő Jézus Krisztus volt. Mit teremtett? Egy végtelen, örök országot, melybe ő általa juthatnak be a milliók, isten országát, mely kezdődik itt e földön a hivők keblében, folytattatik s átnyúlik a sirdombokon, a mennyországba, s örök leend. Örököt örök hozhat létre ! Az isten hát tulajdonképen nem is vált véges emberré, valamint a lélek nem válik a születés által csonttá és porrá, hanem a véget, a halált, az élet és feltámadás által legyőző örök lénynyé; a véges lett általa végtelenné, • örökké. Az erkölcsi világrend sem töretett meg, mert Jézus Krisztusban a megtestesülés után is az isteni elem tökéletes maradt és örök ; sőt a különben tökéletlen rész, az emberi elem lett páratlan mértékben tökéletessé már itt e földön, nevezetesen bűntelenné, szentté, megdicsőülővé; sőt ezen felül még minden ő benne hivő, különben gyarló ember, tőle kap életet, mely tulemeli az egészet birodalmán istenországába, hol hajléka többé el nem bomol. Emberré lett. Legyünk tisztába ezzel is. Az embert emberré nem egyedül a csont, a hus stb. teszi, ez földi rész; de a nemes szellem, elme, jellem, érzelem, erkölcs stb. szóval az, a mit „belembernek" nevezünk. Krisztus emberré lételében is, az értékesebb részt is tekintetbe kell venni, melynek a burok csak kísérője, s a megtestesülés titka mindjárt derültebb oldalról tűnhetik fel elménk előtt. A hires tételnek: „az ige testté lett" kulcsát Pál apostol igy adja „megjelent a testben" (I. Tim. 3, 16.), és igy nem veszté el isteni természetét, azért hogy testben megjelent, tökélyben fogyatkozásra hely nem marad. Ha valaki meg tudja fogni azt, hogy ember istenné legyen, bizonyosan a belső emberről hiszi azt; nem látom azt kevésbé megfoghatlannak, hogy az isteni lényeg, mint öntudatos személyi erő, lélekké, aztán emberré legyen, épen azon okból, hogy az embervilág milliói ez egy eset által legyenek istenéi, istenfiaivá erkölcsi értelemben. Ha a véges anyagban a teremtés által nyilatkozhatott az isteni erő, még inkább nyilatkozhatik az emberben, hogy ezt végtelenitse egyénileg, öntudatilag s valójában. Hisz a legfelségesebb isteni tény, a kegyelem és szeretet volt oka épon a megtestesülésnek. Isten a maga általunk ismert legfelségesebb te-