Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-04-06 / 14. szám

adhatott szerzőnek, kényszerítés és erőszaktétel nélkül, külön két alrészt, a mennyiben alétezés is minden dolognál épen a lényeghez tartozik, csak épen megemlitem, ha már egyszer benne vagyunk a bölcselkedésben. Nagyobb hiba ennél mindenesetre az, hogy szerző oly száraz dogma tárgyalásába bocsátkozik, melynél szárazabb csak ama kérdés megoldása lehet, mit csinált az isten, Jézussal együtt, mielőtt a világot teremtették ? Azt a keserű világnézetet, azt az alaptalan, sötét visiót, melyet „az isteni tekintély láncairól elszabadult ész dúlásai" keltének fel benne s mely szsrint a Krisztust megtagadó műveltség nem sokára, meglehet, azt fogja eredményezni, hogy ott, hol most viruló falvak, városok és tartományok gyönyörködtetik az utazót, a barbár pusztitás kezei fognak mindent halomra dönteni" — megbocsátom szerzőnek, mert mindennek fényes cáfolata az, mit ő maga az adventi I. egyházi beszéd második részében és a következő karácsoni egyik helyén mond. Szerző ez egyházi beszédet, mint megjelölte, még 1864-ben irta, az első adventi és második karácsoni pedig 1869-ről keltek s a lefolyt 5 év különbség enyhitette pessimismusát, orthodox szivének keserűségeit. A második karácsoni egyházi beszéd, melyre csak most hivatkoztunk, s a melynek szövege : „minek utána eljött a teljes idő, kibocsátá isten az ő fiát" szövegszerűen az „Idők teljességé"-ről szól, bebizonyitván az első részben azt, hogy Jézus épen akkor jött el, midőn az idő és körülményei eljövetelére legalkalmasabbak valának s ez épen isten bölcseségét mutatja, a második részben pedig azt, hogy csak annak lehet valóban sikere, mi az idő teljességébe jő el. Igaz, hogy az első rész tartalma nem uj; kivánatra több karácsoni egyházi beszédet tudnék megnevezni, mely épen a Jézus eljövetelére kedvező körülmények feltüntetésével foglalkozik, de tekintve a II. rész eredetiségét, a bebizonyítás, a felhozott példák meggyőző erejét, a kedves egyszerűséget, azt sikerültnek, értékesnek tartom; dacára annak, hogy az előbbi első tekintetre, felületesen vizsgálva, nagyobb szabásúnak látszik. A VII. helyet e kötetben egy uj évi egyházi beszéd foglalja el. Cime a szövegnek eme szavai: „Én az úrra nézek;" propositiója pedig ettől eltérőleg : „a vallás uj évi intései, tanácsai éi biztatásai." A cim és propositio azonosságáról már fentebb nyilatkoztam, itt egyszerűen az ott elmondottakra hivatkozom. Ha én szerzőnek vagyok, azon célból, hogy az egész egyházi beszéd berendezése a szövegből nője ki magát, igy járok el: propositionak hát elfogadom ezt: a v a 1 1 á s uj évi intése és biztatása s aztán a részeket igy alakitom: I. Intése: mindnyájan az úrra nézzünk s ő tőle várjuk szabaditásunkat. II., Biztatása; 0 valóban meghallgatja azokat, kik ő hozzá folyamodnak. Csak igy szabadulhatott volna meg azon természet ellenes és sehogy sem indokolható berendezéstől, melyet adott. Az általa megjelölt propositio szerint mindenki azt várja, ki a logicai következetes beszédet szereti, hogy a részek talán ugy fognak alakulni, hogy az I. rész előadja a megígért intést, a II. a tanácsot, a III. a biztatást; s e helyet az első rész tényleg az egész tételt: „Az úrra nézzetek" tárgyalja, és ez igaz, hogy intés, de már a II. és III. rész azt bizonyítja, hogy miért kell az úrra n é z n ü n k, és ez már kézzel foghatólag nem tanács, annyival kevésbbé biztatás; hanem az intés alapos voltának indokolása bebizonyítása, minek akkor lett volna helye, ha a propositio igy van kitűzve: miért kell az úrra néznünk? Szerzőnek egy fundamentális operatiót kell végrehajtania, ha azt akarja, hogy szóban forgó beszéde a logicai berendezés szabályainak teljesen megfeleljen. Ez operatio íolytán aztán az exordiumba osztandó be némi módosítással, az egész első rósz, s tulajdonképi targyalás marad csak a két utósó. Jól tudom én azt, hogy sokan, kik ez egyházi beszédet elolvassák, itt tett kifogásaim dacára is, használhatónak, me gálihatónak fogják azt tartani, s ez ellen semmi kifogásom; Ízlésemet másokra erőszakolni nem kívánom s nem fogom. Azt azonban szabad legyen kiemelnem, hogy én határozott különbséget kívánok tétetni azon egyházi beszédek között, melyeket egyszer és másszor bzószékünkön némi hatással elmondunk, aztán fiókunkba teszünk s egy másik alkalommal ismét előveszünk s azok között, melyeket irodalmi terméknek szántunk. Amazok mértéke igazán a használhatóság, értéke az elmondhatóság és alkalmi hatás eszközlése, ez utóbbiaknál maradandó, absolut in ű b ec s e t keresünk, magasabb törvények alkalmazását várjuk s szépészeti miiizlés érvényesítését óhajtjuk. Filó mellé én nem tudok állni, hogy arasz mértékben fejezzem ki nagyságát, ítéletem eredményét; az ilyen mértékegységet kisobb, kezdő emberek számára kell feltartanom. Ez uj évi egyházi beszéd után egy virágvasárnapi van közölve, Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulására vonatkozó történetére támaszkodva. A megnevezett eseményből elvont főgondolat s egyúttal a beszéd tárgya, eme paradoxon kifejezésben van befoglalva: „Lássuk Jézusban a dicsőség alázatosságát és az alázatosság dicsőségét." A jeruzsálemi bevonulás élénk rajza, a történeti egyes mozzanatokból elvont Jézust jellemző s mindnyájunkat kötelező erkölcsi tanulság, mély lélektani jellemzés, kimeritő tárgyalás, kifogástalanná teszik az egyházi beszédet, vagy hogy az ujabb kritika műnyelvén fejezzem ki magamat: „egyik gyöngyszemét képezi a kötet gazdag arany bányájának." Végezve e beszéddel a IX-ik szám alatt az első húsvéti egyházi beszéd áll előttünk „a lerontott templom felépítéséről" értekezvén János II. 19. v. alapján. Hogy szerző e tárgy körüli gondolatait kellő rendben és arányban csoportosíthassa — ezek saját szavai — közelebbről eme három részt jelölte ki : 1-ször mivel építette fel Jézus ama nagypénteki (nagypéntekben ?) lerontott templomot? 2-szor valyon fel fog-e majd építtetni ama mi templomunk is, ha egykor lerontatik ? és 3-szor valyon a lerontott templom húsvéti felépítése nyújt e nekünk még más reménységet is ? Azt eddig mindenki elfogadta köte-28