Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-04-06 / 14. szám

z ássál bizonyára érzékeltető példa a homiletika tanárnak kezében a részek megjelölésére vonatkozó ama szépészeti szabály közlésénél: emeljük ki a részek jelentőségét ott, a hol lehet, nyelvtani, tehát alaki szépsége által is. Tárgyalása leszámitva egy pár ismétlést, melyet az előző egyházi beszédből vesz át, s a minők például Jézus lelkének az igehirdetésben, sakramentimiok kiszolgáltatásában való működése, ő róla mint orvosról való ujabb megemlékezés, eléggé kimeritő és helyes. Azt persze, hogy a világ négy ezer éves lett volna, — mikor Jézus élt, mint ez az exordiumnak mindjárt első soraiban mondatik, én és a hozzám hasonló gondolkozású emberek, sőt biztosan tudom, Nagy-Kőrösön is sokan — nem hiszszük A föld keletkezése és kifejlésére vonatkozó adatokra nézve is hiteles és istentől ihletett volna az irás? E három egyházi beszédhez van még csatolva egy neg3^edik. Szövege „mindjárt eljő az ő templomába az ur" s egy pár vonatkozás az átmenetben, mutatják, hogy utósó advent vasárnapra Íratott. Összehasonlítva az exordiumot az előző egyházi beszéd bevezetésével, az egyszabásu gondolatmenet eléggé mutatja, hogy szerző az eredeti felfogásból, változatosságból hamar kifogy, s hogy kiindulási pontul, más hiányában, örömest fogadja el azt, mit az alkalom könnyűszerrel nyújt. Természetesnek találom én azt, hogy egy adventi egyházi beszédem bevezetésében ilyen formán indulok ki: „az igért messiás eljövetelét várva várták az ó testamentomi hivek: igy várjuk mi is;" de az már bizonyosan nem lesz változatos, ha e bangót újra meg újra elől kezdem, még ha ugy változtatom is a szavakat mint szerző tevé: „négy hosszú év ezreden keresztül várta az emberiség a messiás megérkezését: várhatjuk s várnunk is kell Jézust, a messiást, nekünk is." Az alkalomból való kiindulás csak egy csepp a „fons exordii-ból, — Fiiétól én megvárom, hogy a homiletika által eddig ismert és ismertetett kiindulási pontokat mind feltudja használni, sőt hogy irói genialitásánál fogva ujabbakra is figyelmessé tegyen. Ez egyházi beszéd berendezését, propositióját, felosztását, tárgyalási menetét egyébiránt egészben véve is hibásnak kell kijelentenem-Nézzük csak miért? Ez levén propositiója: „miként jön el mi hozzánk is, a maga templomába, az ur, a szövetség követe" ? azt hiszem, mindenki befogja látni, hogy a kidolgozásban a „mikéntire, mint a propositió súlypontjára, kell vala felelnie, s szerző e helyett első részének csak első és két utósó kikezdésében reflektál a kérdésre; az első rész további tárgyalása s az egész második rész pedig nyilván a „hová" kérdést oldja meg s tulajdonképen az egész egyházi beszéd vázlata ez: Jézus beszáll 1., az egyesek szivébe, II., a gyülekezetbe mint kedves és valódi templomába. A fundamentum dividendi itt az egyes és egész dichotomicus kategóriája. Hogy az V. szám alatt közlött karáesoni egyházi beszéd értéke felett megállapodásra juthassunk, egy homiletikai szabályt kell előre bocsátanunk. A tárgyalás teljessége, s az ez által eszközlendő szónoki meggyőzés célja kívánja azt, hogy ha már egyszer tárgyunk boncolásához fogtunk, annak minden oly alkatrészét megvilágosítsuk, kiemeljük, mely alkalmas arra, hogy az egésznek hatását elősegélje, Minthogy pedig egy eléggé komoly és fontos tárgynak is — és a szónokibeszéd tárgya, azt hiszem, csak ilyen lehet — több oldala, sok lényeges alkatrésze van, innen önként következik, hogy egy szónoki beszédnek csak egy tárgya lehet, vagy is, hogy a propositió határozott és egységes tartozik lenni. Eme szabály meg nem tartásából származnak aztán az úgynevezett communis, tulbő, határozatlan és kimerithetlen, nem egységes propositiók, minők például „Apostoli intés" (Zsicl. X: 23—25 Fördős), „A keresztyén egyházról" (I. Péter II; 5. Vadas J.) „Az alázatosságról" (Máté. Y. 5. Tóth M.), vagy minő az előttünk fekvő egyházi beszéd propositiója is „Jézus személye, tudománya és hozzánk szóló intése." Mint tudjuk, Jézus személyéről, az ő tudományáról és intéséről szólani elég bő tárgya az egész dogmatikának, Jézus életének, erkölcstudománynak és az egész keresztyén ige hirdetésnek; s szerző ennek dacára is vállalkozik arra, hogy ő ezt e g y egyházibeszéd szíik keretében kimerítse. Ha nekem valamely szónok propositiójában, minden további megszorítás nélkül, megígéri* hogy ő Jézus személyéről, tudományáról, vagy intéseiről fog beszélni, én a fentebbi homiietikai szabály értelmében méltán elvárom, hogy nekem mindazokat elmondja, mik Jézus személyére, tudományára vagy intéseire vonatkoznak ; mert ellenkező esetben müvét nem tarthatom kimerítőnek s ennek folytán műértéket annak nem tulajdonithatók. Ugy gondolom, szerző engem meg fog érteni. Azt akartam mondani, hogy én a propositio határozottságát és egységét vallván, nem tudok ilyen propositiók felett beszélni. „Az alázatosságról." „A szeretetről." „A keresztyén egyházról," vagy „Jézus személyéről és tudományáról," hanem, hogy hallgatóim többet ne várjanak, mint mennyit adni akarok és tudok, sőt hogy magam előtt is kimérjem a földet, mennyit ez és ez alkalommal felfogni s megmivelni akarok, propositiómban, megjelölöm az oldalt, melyről a „szeretetet" „alázatosságot" „Jézus életét" felfogom, melyről feltüntetni szándékozom. Hogy egyikünk és másikunk egyházi beszédeiben annyi sok ismétlés van, hogy unalmasok leszünk, oka épen az, mert nem szabjuk szorosan a határt, meddig egy bizonyos tárgy boncolásával mennünk lehet s mint F i c k e r elmésen megjegyzi: hosszú levén kezünk, örömest nyúlkálunk át oly térek virágai és gyümölcsei után, hová egy következő vasárnap kellene vezetni híveinket. A tárgyalás ama hiányosságához, mely szükségképi következménye lett a hibás, megbirhatlan tárgykitüzésnek járul még az is, hogy mi az egyes részekben adatik sem olyan, hogy élvezhető lenne. Az első rész két alrészben foglalatoskodik, hogy bebizonyítsa, melyszerint Jézus létezésére nézve egyidejű volt az atyával, „ő mint isten, fia létezett, születése előtt is öröktől fogva az atyánál," s ő változhatlan volt lényegében is. Azt, hogy Jézus létezése és lényegének különválasztása nem