Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-04-06 / 14. szám

tani ez összeütközést, hogy halasztassék el a konfirmátió egyháztanácsi közös megegyezés, vagy egy-egy főpásztori körlevél utasitása által egy későbbi, például a 15-ik évi életkorig. A kérdéshez s indítványhoz azóta e lapok 10-ik számában Rácz István, gyantai ref. lelkész szólott, s előadván okait, a régi szokásnál való megmaradást védi s az indítványt elveti. Maga a kérdés fontossága s a felmerült véleménykülönbség teszi szükségessé, hogy a dologhoz most már többen hozzászóljanak s hogy én is elmondjam igénytelen nézetemet. Bármennyire barátja s a számomra kimért szerény munkakörben kérlelhetlen védője vagyok is protestáns egyházunk autonómiájának, az állam és egyház egymás közti viszonyáról aképen gondolkozom, hogy az egyháznak, épen mint egyenesen erkölcsi társulatnak, legkisebb részben sem szabad, nem állhat érdekében, útját állania az állam olyan irányzatú intézkedéseinek, melyeknek bő áldásait épen maga az egyház élvezheti első sorban, melyek felett épen ő maga örülhet legjobban. Ha valahol állam és egyház érdekei találkozhatnak, ugy bizonyosan a népnevelési tér az, hol jólélekkel kezet foghatnak ; ugy bizonyosan az' értelmi világosság terjesztése olyan cél, melynek eszközlésében ha egymással nem versenyezhetnek is, a gyengébbnek kötelessége, hogy az erősebbet ereje kifejtésében kötekedése által ne akadályozza, hogy amennyire lehet, minden olyan szokásáról lemondjon, melyből neki haszűa nincs, amannak pedig, ehez való ragaszkodása, világos kárára történik. Tény az egyszer, hogy konfirmátió-szertartásunknak az eddig szokásos időben való megtartása állami, és pedig elvitázhatlanul humánus célra vonatkozó törvénybe ütközik, vagy legalább sok helyen, a hozzákötött hibás felfogás miatt, nehézséget gördit e humánus törvény keresztülvitele és foganatosítása elé. Az mit sem változtat a meglevő összeütközésen, hogy „ahol a lelkész buzgó, a tanitó szorgalmatos, az elöljáróság erélyes : minden nehézség nélkül fel lehet állítani és fen lehet tartani az ismétlő iskolát," mert különösen a szorgalmas tanítóság — tisztelet a kivételeknek — sok helyen még csak idealismus, pium desiderium, nem pedig valóság, s az inditványttevő nem is a lelkészek, a tanítók vagy az elöljáróság hanyagságát hozza fel a kérdéses törvény keresztülvitelének akadályaul, hanem a népet, a szüléket, kik a konfirmátióhoz helytelen fogalmat és szabadalmat kötnek. A csomó, mely itt összebonyolítva van s melyet megoldanunk kell, igy áll. Az állam nem kívánja egyik egyháztól sem, hogy valamely liturgiái szertartását kedveért feladja, de azt igenis megvárja, hogy ha valamely szertartása, általában bármely cselekvénye oly természetű, hogy állami érdekeket sért, azt megváltoztassa, az e részben történt összeütközést legjobb belátása szerint intézze el. Ez elvitázhatlan egyházjogi alapelvnél fogva egyházunknak a kérdéses esetben elintézni valója van. A kérdés csak az, hogyan teheti ezt legcélszerűbben ? Sokan azt fogják mondani: miutáu a baj itt az, hogy a hívek hibás fogalmat és szabadalmat kötnek egyházunk egyik szertartásához, nem szükséges magán a szertartáson változtatni, hanem el kell enyésztetni e bibás felfogást oly módon, hogy meggyőzzük őket jövőre a felől, hogy a konürmátió fölvétele teljességgel nem teszi fölöslegessé a népiskolai oktatás tovább hallgatását, sőt inkább nagyon szükséges, hogy legalább annyi ismerettel az egyház minden tagja birjon, a mennyi ezen körű oktatásban megszerezhető. Ki kell mondanom, hogy ez következetlen, logikátlan praedikátió lenne tőlünk, s ilyen beszéddel az egyház maga árulná el azt, hogy a konfirmátióról nincsen tiszta fogalma. Ugyanis ebben más szavakkal ez van kifejezve : a konürmátió értelmi s ennek folytán erkölcsi érettségi bizonyítvány s mi, szülék, a ti gyermekeiteket érettnek nyilatkoztatjuk ugyan, de miután valóban azért ők mégsem érettek, hadd folytassák tovább is a népiskolai tanulmányokat. Az egyháznak, mint értelmes társulatnak, igy beszélnie sohasem szabad. Más utat kell választania most is a kérdés elintézésében. Azt nevezetesen, h o g y e 1 kell halasztania a konfirmálást a 15-ik évig. Ezt kívánja mindenekelőtt a konfirmátió t e rnl é s z"e t e és célja. Ugyanis mi a konfirmátió ? Nem egyéb, mint az iskolai oktatás ideje alatt szerzett vallásos ismeretek gyümölcsözővé tétele ; vallásos kedély s ennek folytán tulajdonképi vallás-erkölcsi élet teremtése; praxis az ismeretek alapján; ama szabaddáléte 1, melyet az igazság ismerete, az apostol szerint, mindenkiben eszközöl; egyháztagság az iskola után, a hol tulajdohképen .többé nem is tanításról, hanem építésről van szó. Nekem ugyan nincs még 22 évi tapasztalatom, mint a más nézeten levő igentisztelt kollégának, de egy és más dolgot azért már én is megfigyelhettem s a többek közt ugy tapasztaltam, hogy a konfirmátió általam most adott valódi célját 12 éves gyermekekkel szemközt egészen fel kell adnunk, tehát, hogy 12 éves gyermekekre nézve az egyszerű, üres, jelentőség nélküli opus operatum lesz csupán. Mint egyik főiskola lelkésze, rendesen gymnáziumi tanulókat, tehát a népiskolai növendékekhez képest bizonyosan értelmes gyermekeket szoktam konfirmálni, s 80— 90 gyermek közt csak 30 van olyan, kire nézve megnyugtat lelkiismeretem, hogy talán két hónapi folytonos kathekhetai fáradságomnak van némi eredménye, hogy nem jogtalanul és érdem nélkül adhatom neki oda az egybáztagság komoly felelőséggel járó jogát, kitől nem félek egészen, hogy általa az értelmetlen tömeg keresztyénség szájhőseit szaporítottam. Tudja isten ! alkalmazkodni, a legjobb módszert kiválasztani csak én is in e gpróbálgatom, de az a „sakramentumról való tan," a melynek megértésében foglalja össze E á c z I s t v á n ur a konfirmátiós oktatás célját, mégis oly nehéz, a v á 1 tság dogmájának alapos megértetése oly óriási feladat, hogy utoljára a legtöbb konfirmándus annyit tud belőle, hogy ő neki már joga van úrvacsorájával élni, melyben kenyeret és bort osztogatnak. Ennyit