Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-30 / 13. szám

van, számtalan helyére illik az Írásnak, hogy a sok közül csak egyet emlitsek : „Örülj Sionnak leánya, íme a te királyod eljön tenéked" (Zak. IX: 9.), s épen ezen körülmény mutatja azt, hogy a textus és propozició szerzőnél mennyire nem állanak szerves összefüggésben. S nézzük csak tovább, hogyan jár el szerző egyházi beszéde további berendezésénél, s különösen hogyan végzi a felosztást (partíció) ? A felosztás célja, hogy a propozicióban benfoglaltegység, annak egész tartalma könnyebben átlátható, és a tárgyalásnál könnyebben kezelhető legyen. Egyik legnehezebb végzendője ez a szónoki alkotásnak azért, mert itt az önkénynek, esetlegesnek, eredetiségnek semmi helye nincs ; mert itt szigorú észtani, logikai szabályok határoznak , mert itt az úgynevezett fundamentum dividendi elvei kötelezők. Ki eme törvényekre mitsem ad, ki számot nem tud adni arról, miért, micsoda elvnél fogva osztotta fel propozicióját ugy és nem másképen ; miért kerülhettek az egységből e z e k, és n e m más részek: igen könnyen tévedhet a részek fölvételében épen úgy, mint szerzőnk is tevé. Az általa kijelölt propozicióban adva volt a fundamentum dividendi; a mennyiben állító felkiáltó mondat lévén az, azt az ész törvénye hozta volna magával, hogy a részek ugy alakuljanak, hogy azok bebizonyításai legyenek annak, mi a propozicióban állíttatik. Szerző e helyett akképen oszt, hogy minden rész ujabb külön kérdés: miért jön ? csakugyan jön-e ? valyon csak hideg szemlélői legyünk-e mi az ő eljövetelének ? minek aztán, természetesen, azon eredménye lett, hogy e részek tulajdonképen nem is r é s z e i a propoziciónak, hanem mindannyi külön propozició, tehát h ár o m külön egyházi beszédnek ujabb tárgyai. Mitrovics Gyula. (Folytatása következik.) BELFÖLD. Beregmegyéből. Nem fordulván elő egyházmegyei életünkben jeleuleg valami nevezetesebb közérdekű esemény, szándékom sem volt ezúttal beregi értesítést közleni. Úgyde e lap f. évi 3-ik számában a „vallásos törvények megvetése" cimü vezércikk s ugyancsak a legközelebbi számban erre hivatkozó s az 1868. LIII. t.-c. 12. §. magyarázatát tárgyazó felhívásból folyólag nem tehetem, hogy egyházmegyénkben történt, hasonügyre vonatkozó tényt, a közvélemény Ítélete elé ne terjeszszem. Egyházlátogatásunk alkalmával ugyanis benei ref. h. lelkész panaszosan jelenté, hogy a sárosoroszi plébános egy vegyes házasságból származott gyermeket, ki a törvény szerint ref. vallású volna, megkeresztelt s anyakönyvébe igtatott; amidőn pedig e törvényszegő visszaélésre hivatalosan figyelmezteté, nem késlelkedett az érdekelt plébános ur hivatalos készséggel a következőleg válaszolni, a mint azt hiteles másolatban batüről betűre egész terjedelmében közlöm: „Szám 3/1872. A s.-oroszi r. k. egyházi hivataltól. Igen tisztelt Tiszteletes ur! F. hó 1-ről kelt hivatalosan felszólító levelében a „jogosság ós méltányosságról" tesz említést, mintha, állítása szerint, Bátorudzki Kázmér és neje Fülöp Rozália leánygyermekük általam történt megkereszteltetésével azok ellen jártam volna el. Tiszteletes urnák ezen elhamarkodott föltevéseire válaszom ez: Minthogy a kérdésben forgó leánygyermek érdeklett szüléi, t. i. az apa és az anya, tehát a katholikus és a helv. hitv. fél, Tiszteletes ur székhelyén, Benében laknak : legrövidebb procedúrája leendett volna a dolognak, őket hivatalosan megidéztetni s tőlök személyesen megtudni a tényállást, a dolog lényegét. Megtudta volna Tiszteletes ur tőlök, hogy ők Benében lakó két helv. hitv. násznagy, illetőleg tanú előtt, egyházi hivatalomnál, azon kölcsönös, önkényt és szabadakaratból folyó nyilatkozatot tették, miszerint mind kétrendbeli, t. i. fi- és leánygyermekeiket a róm. kath. hitben akarják neveltetni. Különben a gyermeket nem hozták volna hozzám 'Benéből megkeresztelés végett. Minden hasonló esetnél igy fogok eljárni. Tiszteletes urnák is hatalmában álland hasonló esetnél — a reciprocitás elve szerint — illető szülék kijelentett akarata folytán, hasonlóképen eljárni. Ily kérdésnél fölösleges is leend egymást interpellálni. Tisztelettel vagyok S.-Orosziban 1872. jan. 2. Runyay Károly s. k., plébános." E hivatalos választ átvettem panaszló lelkész úrtól s azt relációnk kapcsában egyházmegyei közgyűlésünk elé terjesztettük, hol is tárgyaltatván, egyszerűen az határoztatott, hogy „ezen sérelem orvoslás végett a főtiszt, egyházkerületi közgyűlés elé terjesztetik." Felszólaltunk ugyan többen, hogy mint a szepesbélai eset, ugy ez is országgyűlés elé vitessék s a kormány adjon felvilágosító magyarázatot a törvény"szavainak, é3 mielőbb eleje vétessék az ily önkényes eljárásnak; hanem elégnek véleményeztetett ez uton tenni jelentést, azon indokból, nehogy vádoltassunk, mintha pártkérdésül (! ?) akarnók felhasználni ezt is. Ha már országgyűlésen nem jöhet szőnyegre, legalább igy jöjjön a közönség tudomására, hogy bizony róm. kath. lelkész atyánkfiai, mint csalhatlan főnek hűbéres szolgái, közönséges halandó emberek által hozott s fejedelmi szentesítést nyert törvényekre, ha ez, az ő érdekökkel jön összeütközésbe, nem sokat hederitenek. S talán méltán is ; mert avagy hallottunk-e reá esetet, hogy valamely hason botrányos ügyben kormányunk szigorú eljárást követett volna ? Ugy látszik, hogy a vallási egyenjogúságnak nagyszerű, magasztos eszméjét is a boldogabb utókor fogja megvalósíthatni. Valyon mi, a mai korban élők, megérhetjük-e ezt realiter in floribus ? Ez már aztán a mysterium, mely megfejtésre vár. Egyébiránt én feltétlen reményt fűzők ennek kedvező és üdvös sikeresitéséhez akkor, ha a kétes jövőben netalán majd egy Táncsics miniszterelnöksége melbt alakuland kormány. Az, hiszem, az egyenjogúság el-26