Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-23 / 12. szám

és kedves kötelességem, az általam tisztelt és szeretett egyháznak hittételeit, melyeket különben is őszintén vallok (s igy az „aligha hitt" stb. kitételt nem is késem visszautasítani), — nem csak hirdetni, de az azok ellen intézett leszállítások, és elmagyarázásokra figyelmeztetnem kedves hallgatóimat, s felhasználnom mind az alkalmat, mind a kedvezőtlen körülményeket, hogy tőlem telhetőleg, nem hitpusztitó, de hiterősitő lélek beszéljen belőlem. A „tájékozatlan" jelző életből merített, mert Strausstól jelenkorig a hány positiv tan-ellenes életírója volt Jézus Krisztusnak, mondhatni, megannyi különböző képét adá neki, s a kevésbé avatott olvasók, kivált ifjak, méltán zavarba jőve kérdezhetik: melyik hát már, s milyen a valódi Krisztus? Az én meggyőződésem szerint is akkor boldogító és hatalmas a Jézus Krisztus, ha ő isten és ember egyszersmind, mint isten öröktől fogva létező, mint ember az idők teljességében megjelent, testbe öltözködött, vagyis : valódi isteni és valódi emberi természet egy személyben, annyira, hogy halála után megdicsőült testbe feltámadottan él ma is, s élni fog és uralkodni örökké valójában, nem pedig képzeletileg. — Csak ily Krisztus lehet feje és ura az egyháznak, csak ily Krisztus által mehetünk az atyához, mert ilyennek lehet hatalma minket az ő atyjának hajlékaiba emelni. Midőn mi a Krisztus feltámadásában hiszünk, épen nem porai és csontjaira fektetjük a súlyt, hiszen már feltámadása utáni 40 nap alatt is — ha ugy tetszik, — megdicsőült por és csont vala ő ; hanem arra, hogy ő a halál által személyiségét, történelmi egyéniségét végkép el nem veszté, hanem újra felölté, valamint mi is folytatni fogjuk, épen Krisztus által, feltámadásunk után egyéni lételünket. A szellemi feltámadás nekem ki nem elégítő, üres szólam, kevés vigasz-adó, egy atyát vesztett hü fiu könyeit nem törülheti el azon hit, hogy atyja szellemileg feltámadott, a hideg hamvak az enyészetet hirdetik neki. Az igaz keresztyén egyház alatt azon ker. egyházat értem, mely János evangyelistával eleitől kezdve hitte és hiszi a J. Krisztus élő és örök létezettségét; — mely Pál apostollal hitte és hiszi, hogy a „meghalt Jézus él" (Csel 25, 19); azon ker. egyházat, mely az ebjonita, theodotianus, sabellianus, samosatenus nézetárnyalatokát, még a niceai zsinat előtt, rendre visszautasította ; azon egyházat, mely az arianismust a a IV. században, a socinianismust a XVI. században keretébe nem tartozó fejleménynek nyilvánította s épen ezért fájdalom! sok helyen üldözte is. A monarchian-féle nézeteket kárhoztatták eleitől fogva, szakadatlanul az ős, a görög, a római s evangeliomi protestáns egyházak Rómában (192-ben Kr. u. Viktor püspök alatt), Antioehiában 269-ben (s igy jóval a niceai zsinat előtt), Genfben, Debrecenben (1567) és Csengerben. E tanban nincs különség 19 század folyamán a ker. egyházak közt, bármely nevet viseltek legyenek, e tan valódi katholikus tan, s nem is e tanért kiáltottak bennünket eretnekeknek római kath. hitfeleink. E tanra nézve János és Pál apostolok, Viktor római püspök, Athanasius és nagy Basil, Ágoston és Luther, Kálvin és Wesley, Knox és Mélius, Pressenssé és Guizot , Merle D'Aubigné és Révész Imre, Bersier és Spurgeon egy nézetben voltak és vannak. Ismerem én Reville és Coquerel nézeteit, tudományos képzettségöket tisztelem, de Krisztusról való nézeteiknek nem hódolok; de maga a párisi presbyterium sem osztá Coquerel ur nézeteit, ezért vonta meg tőle az x engedélyt folytathatni lelkészi hivatalát a párisi gyülekezetben. Nekünk több kell valamivel, mint a puszta tudomány, a tudomány sem minden, tudós ós keresztyén még nem ugyanazon fogalom. Hogy az e b j o n i t á k, kik Jézusban csak zsidó messiást hittek, s őt „puszta embernek" tárták, csakugyan „szüklátkörüek" valának, igazolá a történelem, mely szélesb tettkört és magasztosabb felfogást nyitott és adott a Jézusnak. De meg a végre, hogy valaki Krisztust puszta embernek higye, nem is szükség keresztyénnek lenni, azt a zsidók, muhamedánok, egyéb monotheisták, Voltaire-ok stb. is elismerik. Hogy a monarchianismus, s az ezzel rokon rendszer,végén sivárnak bizonyult elv, ez is történeti tény. Dacára annak, hogy Praxeastól (192. Kr. u.) Renanig felfelujult nagyobb pihenések után s mindig más-más, tehát változó és divatos köntösben a monarchian elv, még sem tartotta azt, eddigelé legalább, a ker. társadalom túlnyomó, irányadó része oly kiesnek, termő erővel bírónak, vidámnak, hogy kész lett volna eldobni a niceai, páli és jánosi Krisztust, s a 16-ik században is nem a socinianismus, de a lutheranismus és kálvinismus lőn a korszakátalakitó. A józan észre hivatkozásra azt felelem: azt is bajos ám felfogni, hogy lehet egy évszázadokkal ezelőtt porrá vált, meghalt puszta embert, ma is élőnek, Urnák stb. mondani. Az élő Socrates és élő Plató említésénél, mindenki tudni fogja, hogy az é 1 ő jelző súlytalan, érzéktelen, legfelebb költői szólam, sőt valóban véve oly féle ellenmondást zár magában, mint e tétel „élőhalott/ Nekünk ilyen élőhalott Krisztus nem kell. A „divattá válással" azt akarám jelezni, hogy azon különös tünemény, miszerint a protestáns lap melléklapjában számokon át, rendszeresen hozattak felszínre az unitárius dogmák, a nélkül, hogy csak szándék is mutatkoznék cáfolásukra, — azon hiedelmet gerjeszté bennem, s alkalmasint több református ós evangélikus hinni tudó, és szerető atyámfiában, miszerint talán a magyar protestáns lap nem akar többé a 3 százados múlttal biró magyar református és evangélikus egyház talaján állani, — erre figyelmeztetnem kelle finoman épen a hittanhallgatókat. A türelmet tisztelem én is, de annak is megvan határa. A türelem erény, de közönyésséggé, elvtagadássá válván, megszün az lenni: ép ugy, mint a hazaszeretet polgári erénye, ha hidegséggé jegecül, s nemzettagadássá fajul, koszorút nem érdemel. A nagy türelmes-