Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-16 / 11. szám

igen jól tudhatják: hogy az erők forgácsolása megsem misülés. Molnár Sándor. KÖNYVISMERTETÉS. Még is Virgilius. Világitásul a Veress I. „Viszonzására." (Vége.; Szóljunk a 9. versről. Erősen kevés aesthetikai érzékének kellene lenni, a ki botránkozlatásig esetlennek és nevetségesnek nem tartaná, midőn azt, hogy : veszélyekben v. viszályokban forogni, igy látja kifejezve : „sorscsapásokat hengergetni (V. I.), akár igy : sorscsapásokat hömpölygetni." — A viszonzó parodizálni akaró rosz constructiójának nincs semmi alapja; mert Servius nem azt mondja, hogy tenni, hanem hogy csak érteni kell „volvi"-t „volvere" helyett. A fordítására való hatalmas felszólalásnak pedig nálam nélkül eleget tett már Ruaeus: „quo (scelere) offensa c o eg e r i t hominem pietate illustrem a g i t a r i tot calamitatibus." Ebben sem segített hát Sz. a viszonzón semmit, hanem igenis a viszonzásban mindjárt következő esetben az által, hogy a V. I. érthetetlen jegyzetét értelmesen fejezi ki. És még világosabban fejezte volna ki igy: „longe, pótold ki: distans vagy remota." Itt megszakad a cáfolatok sora, minthogy a továbbiakat (15. 18. és 19. vers.) a B. P. K. kiadván, alkalmat adott visszacáfolnom. Hihetőleg nagyon megszerette V. I. ur a duplicáimat s azért nyujta itt módot folytatásukra. Legyen hát. A 27. versbeli „spretae iniuria formae"-ra nézve megmaradván hiányos magyarázata s rosz fordítása mellett a viszonzó, ezúttal meg akar engem tanitni a genitivus subiectivus és obiectivus közti különbségre. Köszönöm s hálából én is ajánlom, hogy olvassa el, fontolja és értse meg Madvig Syntaxisában (Lat. Sprachlehre f. Schulen) a 426. §.-t, s ott aztán megtanulhatja, *) hogy „spr. i. formae," = a szépség megvetése v. semmibehajtása által *) Nem mintha állíthatnám, hogy a kérdéses constructio mintaszerüleg elemezve és kellő értelmességgel volna előadva az id. helyen. De hisz ilyet épen a latin idiotismusokról a német nyelvtanokban ritkán lelni. Kevés érzékre mutat pl. a többek közt az „urbs antiqua"-nak erőltetett és hamis magyarázata, melyet V. I. igy tolmácsol: „igy nevezi a költő Karthagot sajat korához képest." (Az olvasó v. tanuló aztán találja ki, hogy „saját" nem „Karthago"-hoz, hanem a „költő"-liöz tartozik.) A magyárázat még a Echoliasták korából való, de hogy akkor sem fogadta el mindenik, bizonyítja az adalék „A nti q u a id est nobilis." De biz ez is egy kissé longe petitum. Ellenben megegyeznék mind az „antiqua" tulajdonképi értelmével, mind a latin nyelv szokásával, ha azt vennők fel, hogy az a constructio van a 12 versben, a mi az 1—2. szerint ebben : „qui primus . . . . venit." T. i. antiqua szintúgy, mint primus. adverbialis értelemben van e helyett : antiquitus. Felvételem bizonyítására itt nincs hely; kipótlom másutt. (elkövetett) bántalom. Eminens latinismus ez, uram! s ennek számba nem vételiért irtam „szerencsétlen elemzésüknek a jegyzetét. A mulasztás a viszonzásban sincs kipótolva s a felhozott locusok közül egyetlenegy sem parallel a kérdésessel. Ellenben a „crimen laesa« majestatis" az „iniuria spretae formae"~nak tökélyes hasonmása. A 69. versbeli „submersas obrue"-re tett észrevételemnek a volt a célja, hogy a legvilágosb és természetesb értelmű szókra valami grammatikai vagy más figurát erőszakolni, hiba. És most fogja magát V. I. s miután az „ordo confusus"-t és „hypallage"-t kifüstöltem, a prolepsissel áll elé s ennek mivoltára akar tanitani. Nincs ott árnyéka is a prolepsis-nek. Fordításom pedig, mint most látom, tökélyesen egyezik a Ladewigével: „versenke die Schiffe und bedecke sie mit den Wogen." Mikor az enyiinet irtam, megvallom, azt sem tudtam, létezik-e Ladewig-féle commentar az Aeneisre vagy sem. Panaszkodik viszonzó, hogy a 105. versbeli „aquae mons''-hoz irt jegyzetnek „alig van szava, melyet meg nem támadtam volna." Panaszát azzal egészitem ki, hogy „nullum (verbum) oppugnavi, quod non everterim." És ő mégis azzal vesződik, hogy feleletének legnagyobb részében a germanísmusok helyességét, sőt szükséges voltát bizonygatja. Okoskodása veleje az, hogy ha a culturában haladni akarunk, saját nyelvünket meg kell rontanunk. Minthogy ez az uj tan hihetőleg kevés proselytát fog csinálni, nem szólok hozzá. De azon csudálkoznom kell, hogy ge rmanizálása dacára, miért hibáztatja, hogy én a .,Vers-Fuss"-ot magyarul „láb"-nak nevezem ? „Br. a hatméretür lábakon járatja," azt irja. Hát V. I. talán a fején járatja? kérdhetném Bodóné-féle stylben. Azonban a viszonzó szavai által keletkezhető confusio eltávoztatása végett szükséges szólanom hozzá komolyan is és megmondanom, hogy „láb" és „méret" oly különböző két fogalmat jelelnek, mint hajlék és szoba. Egy hajlék több szobát is foglalhat magában, de igen csak egyet is. Igy a méret is lehet d i p o d i u m és — sit venia verbo — monopodium. A hexameter az utóbbiakból áll, és annál fogva egyenlő joggal nevezhetni akár hatlábu akár hatméretü versnek, épen mint a latin nevezi az iambicus vers legközönségesebb nemét hol t r i m et e r-nek, hol s e n a r i u s-nak. (Hanc ego polivi v e rsibus senariis: Phaedr.) A „vershangsuly" pedig egy batkát sem ér, mert azt tétetné fel, hogy az „ictus" (akár egy, akár több) a vers egészére vonatkozik; holott minden lábnak meg van a maga ictusa vagy accentusa, mely az „arsis"-ára esik. Mind ez nem „izlés", hanem értelmesség, szabatosság, pontosság dolga, mit V. I. urnák még ezentúl kell megtanulnia Azért hát condonálom neki, a mit ellenjegyzete végén a „fel"-ékről handabandáz, mert nem érdemel szószaporitást. És ennyi, a mit Virgilius kiadója számos észrevételeimre — már ugy a hogy — felelni birt: szám szerint 74 közül 18-ra. A többiről nem lehet tudni, elismerte-é igazságukat hallgatásával, vagy inkább elégnek tartotta azzal az áta-