Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-16 / 11. szám

Szintén ily jogos kívánalma protestáns egyházunknak a kormány irányában az is, bogy bárom millió lelket számláló testülete, a vallás- és közoktatási ministeriumban egy önálló osztály által képviseltetnék, vagy ha, miként jelenleg, protestánsok, unitáriusok, és zsidók, mint a kiknek e hazában egy és ugyanazon gyászos multunk van, egy kasba zsufoltatunk, mint héringek milliói a csekély tartalmú hordóba: legalább hát legyen ez osztálynak egy protestáns főnöke, unitárius titkára, izraelita fogalmazója, vagy Írnoka. Ha mi e hazának egyéb lakóival együttesen hordjuk a terhet, s áldozzuk a közügyért vérünket és vagyonunkat, igyekezzék a kormány valahára irányunkban is teljesitni, avagy csak részben is azt, mit teljesitni szent kötelessége. Csanaki. ISKOLAÜGY. Népiskolai énektanitás. Tagadhatlan, hogy népiskoláinkban az énektanításra nem csekély gond fordittatik. Egyházi rendtartásunk szorosan megkívánja, hogy a gyermekek, ha valamennyi énekeinket nem is, de nagy részét, legalább a csillagos zsoltárokat, énekelni tudják. A tanitó egyszersmind kántor is levén, nagyon érdekében áll, hogy ta,noncai — a kis eleven orgonasipok — templomi szolgálatok s temetések alkalmával segédkezzenek mellette. Még ha saját érdekében nem tanítaná is szorgalommal az éneket, a szüléi erős közvélemény oly hatalmasan opponál, hogy nolle-velle hozzá kell fognia a gondosabb tanításhoz. S csodálatos, hogy a majdnem legelső — sőt a mennyiben népiskoláinkban a vallástan és mellékágaira csakugyan a legfőbb súlyt helyezzük — mondhatni a legelső helyen álló tantárgynál a rápazarolt idő és erőfeszítés sehol és soha nem áll egyenes arányban az eredménynyel; az Ur veteményes kertjében épen a leggondosabban ápolt, alegféltékenyebbenőrzött virágok hervadoznak leginkább, vagy legalább nem tudnak teljesen s oly szépen kifejlődni, mint kívánnák. Igy áll a dolog a vallástannal s annak mellékága: az egyházi, sőt általában az énekléssel. A legkitűnőbben vezetett népiskola sem tudott e tekintetben egyebet fölmutatni, mint néhány, szájbaéneklés után betanított összhangzatos egyházi dallam eléneklését, legjobb esetben némi kis, hirtelen elenyésző s a népiskola falain tul soha nem terjedő kótaismeretet. Szentegyházainkban megelégszünk azzal, ha népünket a teletorokkal, cikornyásan és véghetetlenül elnyújtózkodó botrányos éneklési módról leszoktatva; csendes, buzgó s az ütem iránt némi tekintettel levő éneklésre szoktathatjuk. Oly iskolát s egyházat, hol „a n é p f i a i a kótákatép ugy ismernék, mint a rendes irott és nyomtatott betűket": sehol e hazában nem találunk, de nem is keresünk. S valyon mi volna e körülménynek oka egyéb, mint az eddigi énektanitás rend- és mód-szere?! Az eddigi rendszernek két főhibája van, u. m. 1) nagyon sok időt s erőt fölemészt, akár szájbaénekelve, akár kóta után tanítsunk ; 2) a kívánt magosb s tulajdonképeni tancélt mégsem érhetjük el általa. Örömmel üdvözölhetjük hát az oly müvet, mely szakítva az eddigi rendszerrel, az énektanításnak magosb lendületet adni van hivatva. Ilyen a jeles zenészeti tekintélynek, B ,a r t a 1 u s n a k a m. kir. oktatásügyi ministeriurn által, népiskolai tanítók számára irt s kiadott „Énektanitó vezérkönyve." Meg vagyok győződve arról, hogy mindazok, kiket a tanügy közvetlenül avagy közvetve érdekel, örömmel fogadnak minden jelentékenyebb tanügyi mozzanatot, bár honnan származott légyen is az. Egyátalán nem volna tanácsos, ha felekezeti előítéletek s féltékenység által vezéreltetve, megvetnék mindazt, a mi nem vérünkből való vér. Sőt inkább itt a tanügy terén kell követnünk amaz evang, intést: Mindeneket megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok. Noha mimagunknak is vannak jó népiskolai tankönyveink: igen helyesen tesz mégis a tanitó vagy egyházi elöljáróság, ha megszerzi s beviszi iskolájába a tán még jobbnak tapasztalt, de mások által kiadott termékeket. Miután a feljebb-emiitett vezérkönyv rend- és módszere fölött szakértők már kiraondák illetékes bírálatukat: e soroknak nem lehet más céljuk, mint rövid ismertetés, s méginkább azon akadály jelzése, mely e különben jeles könyvnek, felekezeti jellegű népiskolában leendő használatát megnehezíti, majdnem lehetetlenné teszi. Szerző említett vezérkönyvében elismeri nemzetünk fogékonyságát s hajlamait a zene iránt, s hogy ez mégis annyira fejletlen, annak tulajdonítja, mert „a zene rendszerét még eddig nem sikerült kivihetŐleg népszerűsíteni, a legjobb tankönyvek is legfölebb módszerükben különbözvén, a rendszerben pedig csak egymást váltogatván." Ismerteti aztán az eddigi énektanitás rendszerét; kimondja hogy „a szájbaéneklést — szerző rendszere mellett — nem hogy megengedné, sőt mint olyan eljárás ellen, mely az önkópződésnek s önállásnak leghatalmasabb akadályozója, határozottan tiltakozik." Az eddigi kótatanitási rendszert lerontja, mert 24 haugnem s létra levén benne alapul fölvéve, annak begyakorlása a legjobb esetben is 12 évet kívánna. Találó hasonlatul az eddigi rendszerre, felhozza: „tegyük fel p. o. hogy megakarnánk tanítani a miatyánk olvasását, s ezt addig mondogatnék a gyermek előtt, folyvást az illető betűkre mutogatva, mig egyszer valahára, könyv nélkül megtanulta, mi által homályos sejtelme keletkeznék az olvasásról s ha önállóságra nem is vihetné, de legalább tudna imádkozni." Kimondja, hogy a zene-tanitás célja a népiskolákban az, hogy „a nép fiai ép oly önállóan és jól tudják a kótákat ismerni, mint a