Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-02 / 9. szám

kiismeret lenyiigözósére törekesznek, emlékeztetnünk kell őket, hogy magok az apostolok is óva ovakodtak annak még csak szinótől ic, mintha a hivek lelkiismerete s azoknak hite felett uralkodni akarnának. (2 Kor. 1, 24. Nem hogy uralkodnánk hitetökön, hanem stb. 1 Pét. 5, o. Legeltessétek az Isten seregót, nem ugy mint uralkodván az Urnák örökségén, hanem ugy, mint akik az Isten seregenók tüköréi legyetek). Csakugyan reformátoraink, midőn nagyszerű művüket megindították, a római egyházfő | bitorlásaival szemben, más alapra nem állhattak, mint arra, mit ők a keresztyén ember szabadsága elidegenithetlen jogának mondtak, s mely abban áll, hogy nincs a földön oly hatalom, mely feljogosítva volna a lelkiismeretnek akármily szin alatt is parancsolni. „Nem tanácsos — ugy végzi Luther a vormsi gyűlés előtt örök emlékű beszédét — bármit is a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok; nem tehetek máskép; Isten engem ugy segéljen!" Midőn Luther — igy nyilatkoztam az ultramontanok ellen régebben irt egyik cikkemben — az Isten nevében gyakorolt önkénynyel szemközt a megszeghetlen lelkiismeretben nyilatkozó emberi méltóságnak szabad nyilatkozási jogot követelt, megkezdte azt a hosszú küzdelmet, mely azóta negyedfél századon keresztül egyházban és államban egyaránt foly ós oda irányul: 1. hogy lelkiismeretére nézve minden ember legyen önmaga ura, ós ne legyen senkinek joga az ember akarata ellenére Istenhez való viszonyaiba avatkozni, és vallási meggyőződésére kényszert gyakorolni ; 2. hogy semmi sem lehet embernek Istenhez való viszonyában — vallásban — lényeges, mi a lelkiismeret előtt olyanul nem igazolható, tehát csak az foglalhat joggal helyet a vallásban, ami erkölcsileg is jó ; 3. hogy a biblia alapján a lelkiismeretben nyilatkozó személyes hit egyedüli föltétele az Istennel való békének, és igy szabad a* meggyőződós ós szabad a vizsgálódás. De kérdem már most, micsoda vizsgálati szabadság az, hol előre megmondják, milyennek kell a vizsgálódás eredményének lenni, s mely az egyesnek nem hágy más választást, mint vagy feláldozni vizsgálata nyomán nyert meggyőződését az egyház tekintélyének, vagy kiválni az egyházból, melynek hivatalosan bevett véleményétől az övé eltér ? A reformátorok, az igaz, kiváltak a római egyházból ; ámde miért ? mert magoknak az egyházzal szemben azt a szabadságot követelték, hogy hitöket a magok meggyőződéséhez szabhassák, amit a római egyház elismerni nem akart, ők pedig azt a keresztyén ember legszentebb jogának állították. Ha már most a reformált egyház valamely hatósága hívei irányában ugyanazt a zsarnokságot akarja alkalmazni, mely miatt századokkal ezelőtt maga volt kénytelen a római egyházból kiválni, lehet-e ennél gyalázatosabb elvtelenség, bosszantóbb bitorlást csak képzelni is ? Nincs, nem lehet továbbá igaza annak, ki protestáns embernek valamely hittótelt, mint hivatalosan megállapított s ennélfogva kötelező oly kész formulát akarna nyakába kötni, melyet annak, mint a protestáns egyház tagjának, föltétlenül el kellene fogadnia. Ilyen féle igénynek lehet ós van is helye és elvi jogosultsága a r. katholicismusban, ahol az egyház magát a lelkek urává tévén, apróra megszabja ós kijelöli, hogy az Istent illető dolgokból mi és mennyi a híveknek való, mi ós milyen legyen az egyesnek hite. De a protestantismus, midőn az egyháznak hitszabályozó hatalmát egyszer mindenkorra visszautasította, az egyesnek visszaszerezte Istentől nyert jogát, hogy az elébe hiendőkül előterjesztett dolgokat kérdőre foghassa, hogy azok igazolják előtte lelkére való igényeiket, mert már Luther megmondta : „Óvakodjál ós ne tarts semmit oly nagynak e földön, habár mennyei angyal volna is, ami lelkiismereted ellen eltávolithatna a tudománytól, melyet te isteninek ismersz ós tartasz," az irás szerint pedig „minden ember az*ő tulajdon Urának áll vagy esik." Igen, mondják erre a „Figyelmező"-isták, de csak kell még is lenni egy meghatározott hitszabálynak, melynek ópentartása felett őrködni az egyházi hatóságnak hivatása. Épen nem látom annak szükségét, sőt mondhatni, merőben félreismeri a protestáns keresztyénség mivoltát és rut elvtagadásba bonyolodik, ki ugy vélekedik. Am lássuk. Az ember hivósót soha ós sehol oly mértékben igénybe nem vették, mint a középkori kuthoiicismusban; ha tehát mindamellett a reformátorok ama ka-