Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-02-17 / 7. szám

ki az iskolából, a midőn meg azt katonának viszik el a háztól! Nem a művelődés iránti ellenszenv annak az oka, hogy népünknél az iskoláztatás óhajtott mérvben nem történik, mert a nép örül, ha gyermekét az ismeretekben gyarapodni látja; annak oka a mi népesedési és társadalmi viszonyunkban, továbbá gazdálkodási rendszerünkben rejlik. Alföldünkön a művelendő területhez képest nem elég sűrű a népesség, s annak munkaképessége tetemesen csökken az által, hogy a gazdálkodásban az asszonyok kevesebb segitséget nyújtanak, mint a mennyit a szükség tőlok kívánna s a mennyit más vidékek példájára tényleg csakugyan nyújthatnának is. A munka terhe tehát a férfiakra és a gyermekekre néz. A gyermek a gazdaembernek természetes és nélkülözhetetlen segitsége. Midőn a gyermek tanköteles korát eléri, egyszersmind alkalmassá válik arra is, hogy a gazdálkodásban hasznát vegyék s ezért vagy egyátalában nem, vagy csak 1—2 esztendeig járatják iskolába. Nálunk ez az uralkodó szokás! A kor közmivelődési igényeit s nemzeti jövőnket véve gondolóra, ez egy borzasztó állapot; de való, és nem lehet eltagadni. íme, itt egy nagy város, minden izében magyar. S a legnépesebb felekezetnél elemi I. fioaztály van 6, II. már csak 2, III. is 2, IY. egy, V. és VI. nincs itt sem, a többi felekezeteknél sem! A 49,153 lélekre menő gazdálkodó város 3,385 elemi tanulónál nem tud többet felmutatni, vagyis csak minden 14,5

lélek után egyet! („H. M. Vásárhely". Szerk. Futó. 1871. 11. sz.). A város lakosságából azonban 16,626 lélek télen át is szétszórva lakik a tanyákon, a többiek pedig nyáron átalában két, sőt a birtok száma szerint, több helyen is vannak elfoglalva, t. i. a városban és a tanyákon, s ily módon kéuytelenek egyszerre több ponton házat tartani fen. Ily viszonyok közt minő sors vár a gyermekre ? Ha a szülék és a nagyobbak munkára szétoszolnak, a gyermek házőrzőnek marad, mert valakinek kell lenni, a ki a csecsemőre és a házi állatokra vigyáz s azokat naphoszszat gondozza. Ez azonban a ritkább eset, leggyakoribb az, hogy a gyermekre pásztorságot biznak. A tagosított birtok természeténél fogva közös legelők nem lévén, minden gazdaságnál külön kell őriztetni az állatokat, kell lenni vigyázóknak, kik a lovakra, a disznókra, a libákra, és a marhákra ügyelnek, s e vigyázók a gyermekekből telnek ki. Ezen kiviil rendszeresen szükség van kocsiskodni a teherhuzó állatok körül s a mezei munkákban, minő a kapálás, szántás, gyűjtés, nyomtatás stb. segédkedni. Ez a segítség is igen sokszor a gyermekekből és ifjakból telik ki. Az előszámlált dolgokat nem lehet kikerülni a gazdálkodásban; e dolgok teljesítésére a gyermek esze és ereje teljesen elég, a férfierőt pedig lehetetlen felhasználni, mert akkor nem lesz, ki a nehezebb munkát végezze. Egy szóval: a gyermekmunka a mi gazdálkodásunkban lényeges és kipótolhatatlan részt képez, melyet ha onnét kivennénk, az egész fenakadna! Tudva van, hogy a földmivelésnél mindent idejében kell tenni, itt a dolgot az egymásutániság és a ráérés szempontjából sem siettetni sem halasztani nem szabad, különben az egész év eredménye meg van rontva. Ha beáll a munkaidő, mindenféle egyéb kérdés, tehát az iskolai is, háttérbe szorul. Fővárosiaknak fogalmuk sincs azon szükségről, melyet ilyenkor a városban maradt iparosok és intelligensek segéd és cseléd dolgában szenvednek, valamint azon erőfeszítésről sem, melylyel földmiveseink a nyári nagy dologidőben munkálkodnak. A parasztférfi alvási ideje éjente nem több két óránál; egy napszám az utóbbi két évben már 3—4 ft volt a kosziadáson kivül. Néha azonban aranyért sem kapható az ember! A gyermekcselédek kikerülhetetlenül szükségesek ott, hol a gazdának házanépe elégtelen végezni a munkát, azonban, bár a szegődött fizetés oly nagy, hogy azután nemcsak maga a gyermekcseléd, de ennek munkaképtelen szüléje is megélhet, és számtalan szegény ember csakis igy élhet meg; mégis ily cselédek kapása nem ritkán nagy nehézséggel jár, annál fogva, hogy a szülék csak a végszükség esetén szokták idegen szolgálatra elbocsátni gyermekeiket. Kisebb birtokú gazdaember pedig, főleg ha népes családdal van, nem is fogadhat cselédet, mert a magas bért nem birja, s a föld csak ugy tartja el tulajdonosát, ha ez maga dolgozik rajta s gyermekei cselédkednek körülte. A nagy birtokú gazda meg azért akarja, hogy fia mellette és ne az iskolában legyen, hogy idejében, mig a gyermek lelke fogékony, minden munkára rászoktathassa, serdültebb korában pedig kiterjedt birtokán helyettesképen alkalmazhassa, mert azt a megbízhatóságot, a mi a fiúban van, a cselédben nem lehet feltalálni. Meg kell azért alkudnunk a tényleges viszonyokkal. Ott, hol eddig leginkább 1—2, vagy legfeljebb 4 esztendőre terjedő népnevelés volt, ne akarjunk ugyancsak a nép számára rögtön oly intézetet szervezni, melybe a tanulók 8—11 évi előleges készülés után léphessenek. Oly ugrás lenne ez, melyre mi neki bátorítani sem tudnók a földmiveseket, s minden kísérlet, mely ennek foganatosítására tétetnék, a bizonyos meghiusulás csiráját hordaná magában. Kérjük a döntő köröket, hogy midőn a mi költségünkön — mert a kormány igen fukar volt a földmives iskolák szükségletei födözésénél — experimentizálni akarnak, legalább vegyék tekintetbe azt az alapot, melyen épitni akarnak, ne tervezgessenek a levegőben, és saját eszményeiket, midőn azoknak semmi hasznát sem tudjuk venni, ne erőszakolják a vidékre. Meglehet, idővel többre is lehet majd menni, s fokról fokra hágva emelkedni fogunk valamikor talán odáig is, hol az eszményt jobban megközelíthetjük, a mihez egyébként a külföld példája semmi biztatást sem nyújt,