Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-11-05 / 45. szám

vagy ha vita alá vévén hibát találnak benne: őt se a használhatlanság, se a hiányosság miatt ne okolják; mert a javaslatot nem a ministerium készitette, hanem egy annak hatáskörén kivül álló testület. De másrészt kérdem, nem lesz-e megkötve a minister keze, nem veszti-e el önállóságát, ha helyette egy tanács készíti a törvényjavaslatokat, mely igaz ugyan, hogy a kormány embereiből, s igy annak befolyása alatt áll, de kezdeményezési jogánál fogva — ha neki ugy tetszik — olyan propositiokkal is fölléphet, arrclyeket a miniszter vagy elveibe ütközőknek, vagy időszerűtleneknek vagy épen terveivel ellenkezőknek talál s Mindebből öukényt következik végre az a lehető ség, hogy miként pl. a francia „conseil royal de l'instruction publique", ugy a kezdeményezési joggal fölruházott magyar országos közoktatási tanács is oly hatalommá nőheti ki magát, pláne ha existentiája törvény által biztosíttatik, hogy utoljára vagy a tanácsot kell ama jogától megfosztani, vagy — ami azon ban nem lehető — az illető minisztériumot, mint hasznavehetlen valamit föloszlatni. Tudom sokan ifjú képzelem szülte agyrémeknek fogják ez állításaimat mondani ; de akik ismerik a német, angol vagy a francia hasontestületek történetét) akik tudják, mennyire zsibbasztólag hatott ez institutió régi szerkezetében, az illető országok közoktatási ügyénék kifejíésére, s a kik tudják, hogy ma már a közoktatási tanács teendője mindenütt csupán az általános tanügyi kérdések, rendeletek, törvényjavaslatok stb. fölötti véleménynyilvánításra szorítkozik: azok igazat adnak nekem, s hiszem, hogy nem fognak agyrémekkel vádolni. Igen uraim, a példa, más országok példája előttünk áll. Kövessük azt a közoktatási tanács fölállításánál, s ne tegyünk oly intézkedéseket, amelyek másutt, a cultura magasb fokán álló országokban károsoknak bizonyultak. Én ama példákon indulva, az említett két kérdést egy kalap alá foglalva, következőleg döntöttem volna el. A közoktatási tanács vagy véleményező testület legyen, s akkor — ha tetszik — állítsuk föl törvényileg, vagy ha már a többség a kezdeményezés mellett nyilatkozik, ám legyen, ruházzuk fel kezdeményezési joggal, de ne törvény, hanem csupán kormányi intézkedés által. Ha józan eszünkkel feltehetnők azt az absurdumot, hogy az oktatásügyi tárca mindég a legélhetetlenebb ember kezébe jutna, s igy ama tanács a ministernek mintegy helyettesítésére lenne hivatva: ugy az értekezletnek az első kérdésben hozott határozatát helyeseinők. De mivel valószínűbb a feltevés, hogy a felség ily életbevágó tárcával a culturviszonyok színvonalán álló, arra való embert biz meg, ki a reá bizott ügy érdekében ónál ó intézkedések tételére képes : a közoktatási tanács joga ez esetben — mint emiitők — gyakran coliisióba jöhetne a minister intézkedéseivel, s ez bizonyára a nevelésügynek járna legtöbb kárával. Ezért ismételve kimondjuk: hogy a minister által összehívott értekezlet nem helyesen oldá meg az eléje terjesztett első kérdést, s ebbeli hibáját csak ugy teheti jóvá, ha a legközelebbi gyűlésen a második kérdést oly értelemben dönti el (amit, mellesleg megjegyezve, alig remélhetünk): hogy a közoktatási tanáes ne törvény, hanem egyszerűen csak kormányi intézkedés "utján szerveztessók, Igaz, hogy igy ki lenne játszva a kezdeményezés elve, mert a törvényes sanctio megvonása s a kormányi rendelet alkalmazása által a tanács elvégre mégis csak véleményező testületté, a minisztériumnak alárendelt, hogy ugy nevezzük, állandó bizottmányává degrao áltatnék ; de hisz ép ez volna helyes, ép ezt óhajtja az értekezleti minoritás s velük együtt mi is. Még csak egyet. Sokan ellenvethetik, hogy hiszen ha a közoktatási tanács csak véleményező testület lesz, akkor nincs rá semmi szükség ; a miniszter akkor megelégszik az egyetemi facultások tanári kara, a tanáregylet s a tanitó-egyletekkel, melyek, mint eddig, ugy ezután is támogatni fogják tanácsaikkal. Erre azonban, ismét az idegen culturállamok példáját tartva szemünk előtt, az a válaszunk, hogy oktatásügyünk eddigi lassú előmenetelét főleg azon disharmoniának köszönhetjük, mely amaz említett testületeknek egymással szemben való müködésök közt létezik. Egységes operatióra, a mi bonyolult oktatásügyi viszonyaink közt, csakis egy testület képes, más szóval nálunk a nevelésügy terén szükség van a centralisatióra oly értelemben, hogy jelesb férfiaink összpontosítsák erőiket, s együttesen intézzék el azon ügyeket, amelyeket eddig — egymást nem lévén alkal- . muk megérteni — vagy a legkülönbözőbb módon oldottak meg, vagy, a mi több, elodáztak.