Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-02-05 / 6. szám

ket házankint felszólítván, az országos törvény betöltésére serkentéssel, az iskolákat megnépesitette ; de mely a rendföntartására szükséges erő hiányában ismét megnéptelenedett; kárba veszni látván e téren minden igyekezetét ; másfelől a tanítóknál is szégyenitő engedetlenségbe ütközvén, midőn a törvény szellemében várt végrehajtás, mint hajdan Jónás próféta fenyegetésének teljesedése Ninivén, elmarad : elkedvelenülten a gúny és bántalom miatt, mit lelkiismeretes fáradozásaért a közügyben aratott ; lemond a szent munkáról, s félre vonul. Fájdalom megtörtént. Valljuk meg hát, hogy igaza van Sz. S.-nak, hogy valakire olyat bizni, például hitfelekezeti községre a tanügyet, a mihez sem ereje sem kedve, téves. Nem tartok azonban azzai az oldallal, melynek szemessége a hiányok kutatásában igenis élénk; de ezen élénkség a jobbnak feltalálásában szárnyaszegett. Nem tartok azokkal, kik a XXXVIII. t. c. által, akár felekezeti, akár nemzetiségi jogaira nézve, megszoritatástól félnek. Mert hiszen a tanügyi törvény nemcsak a hitfele. kezeteknek, de egyeseknek is megadja mindazt, mit az országos közérdek rövidsége nélkül megadni, megengedni lehet és talán kellett. Sőt nagy gyöngédséggel, ne nyúl/ hozzám kincsnek jelölte ki azon drága gyöngyöket, me lyeket a debreceni egyház hajójának tudós — de tudo mánya fénysugaraival inkább az ó mint uj világ tenger útjára világító egyik Révésze, a mult zavaros habjaiból a mélyről, erős marokba szorított evező lapátjával, fölszínre hajtván, annyira kifényesített. A közoktatási törvényt, én a hazai körülményekre vetett szemlélettel, a lehető legjobbnak tartom. Nem a szabadság kevés, mifc az, akár a szüléknek akár hitfelekezeteknek enged; ha nem az ellenzék által, melyei találkozott, eléje hányt en gedetlenségi botrány köve sok. Ugyanazért nézetem szerint, nem hiányzik más, mint annak keresztülvitele, a végrehajtás. A végrehajtásbani lágyság és késlekedés rákjárásra vezet. Annyival inkább, mivel eleven emlékezetében van népünknek, a Bachrendszer alatti kényszer, mely ellen a tétlenség erejével működésre igenis betanittatott ; s mely korból vett tapasztalattal mondja: más szor is volt már ez, aztán abbamaradt. Egyszerre mindent nem lehet. De hol a kivitel lehető ; ott a lehetőségig semmi halasztásnak, semmi elnézésnek nincs helye. Haladéktalanul teljesitendőnek vélem azért a 14. §. folytán az 1, 11, 12 §§--nak minden pontjait, — a mulasztásokért szabott büntetés foganatbavételét. Ez véleményem szerint a tanügy A B C-je, melyet a néppel meg kell ismertetni s az ismertetést megéreztetni. A többi aztán magától is könnyen jön. Óhajtandó, hogy a jelen életre képező iskola, a hol csak lehet külön választassák az egyházétól, melyet a sok szenvedés által megtört, vallásáért véres küzdelmeket kiállott s a szolgaság jármában oly soká nyögött nép, mint a jövendő boldog életre vezető intézetet, ugy egyel, mint a mely már gyermekeinknek ismegmutatj az utat oda, hol eltörültetik minden könyhullatás. Az élet iskolája legyen az államé, a vallás iskolája az egyházé a 11. §. értelmében. Annyival inkább, mivel a ref. felekezetnél a hivatal, melyre a tanítás is bízatott, nem a tanításért, hanem az egyházi szolgálatért alapíttatott. Az egyént mint egyházi szolgát az egész hitközség fizeti, mint tanítót igen hitványul, egy véka árpával, vagy ha jobban, rozszsal dijjazzák gyermekeiktől fejenkint, a szülék. S az egyház küldöttei, az egyén megválasztásánál s hívásánál, a mérleget nem onnan veszik, (van ugyan sok kivétel is) hogy az jő tanitó, hanem hogy hatalmas kántor. És ebben rejlik az egyszerű ok, miért hogy a ref. egyházak iskoláikat községiekké átalakitni vonakodnak, mert annak alapjához, mint ősi sajátjokhoz, mit volt idő, midőn az eh enni akarók ellen, vérükkel védtek meg,ferősen ragaszkodnak. Mely nagy ragaszkodáshoz, ha nincsen is ok többé, ez a féltékenység megbocsátható; kivált miután ők, az egyházi szolgálátért alapított hivatalt, az iskolai oktatás ügyével mind szorosabb összeköttetésbe hozták, s azt időről időre a korigényemek megfelelővé tették ; a tantárgyakkal nem csupán az egyházias nevelés körébe tartozókra szorítkozván. Édes Albert. líiiliOldi egyMz és iskola. Franciaország bünvallása. Október 16-dikán egy déli francia város ajánlása folytán általános bűnbánati nap rendeltetett el. Erre vonatkozólag a Nizzában megjelenő „L'Eglise libre" című prot. egyházi lap október 7-diki számában ily bünval^omást tesz : „Mi, a francia nép, melyet isten gazdag adományával halmozott el, kit azonban, megfeledkezve magunkról megvetettünk és ő ezt békén tűrte, végre kimeri tettük türelmét és most pálcája alatt görnyedünk. Urunk, elismerjük, hogy ítéleteid igazságosak. Bármily nehezek a ránk sulyosodó csapások, mi azt megérdemeltük. Kevélyek és hiuk voltunk. Dicsekedve hirdettük, hogy mi első nemzete vagyunk e földnek, megvetéssel tekinténk más nemzetekre, mindenre mi akartuk megtanítani őket, mi pedig tőlük semmit nem akartunk megtanulni. Szomjúhoztuk a hiu dicsőséget, mely előidézé a háborút, és ezt akartuk, ezután futottunk. Legyőzhetetleneknek tartottuk magunkat, sértők és kihívók voltunk, minden pillanatban készek arra, hogy kardot rántsunk, mivel az idegen vért, mely kiomlott, semminek sem tekintettük. Mindezekért aláztál te meg minket, óh Űram, kimondhatatlan csapásokkal. A sereg, melyre oly büszkék voltunk, szétolvadt, mint viasz a tűzben. A pusztító gépek, melyekbe annyira bíztunk, melyektől oly sok eredményt vártunk: ellenségeink által elvétettek. Váraink aidegenek kezeiben vannak, ellenségünk nem ismerve a 12*