Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1871-11-12 / 46. szám
szolgált a vadnépeknek, de a népek e fegyelem alól rég kinőttek, és azóta a komolyabban gondolkodók előtt mindinkább bizonyosabbá lett, hogy a pápaság hazugsággal terhelt keresztyéntelen jogbitorlás. De a helyett, hogy a komolyabb figyelmeztetésekre hallgatva reformálódott volna, hazug mesterségének és kényuralmi végzéseinek átkos utján mindég tovább haladt, mig nem a mult évben fenhéjázó ábrándjainak tetőpontját érte el. A pápaság mult év julius 18-án egy ünnepélyes nyilatkozat által a hivők minden szabadságát, a papok és püspökök minden önállóságát megsemmisitette s székét az egekig emelve, örökátok alá vetéssel fenyegetve követeli, hogy csalhatatlan trónja szava előtt minden keresztyéu leboruljon és azt imádja. Ez visszaesés a bálványimádásba, veszélyesebb, mint a puszta pogányság, mert e bálványimádó kultus mesterségesen készített keresztyén színezettel fedetik el. Oh jaj, mennyire stilyedt a mai keresztyénség a hitetlenségben és gyávaságban! Ki szakgatta meg ruháját, ki szórt hamut fejére, hogy arra lőn kárhoztatva, hogy Rómából amaz istenkáromló szót kellett hallania ? Voltak, kik biztak a német püspökökben, de nem gondolták meg, hogy ezek korábbi férfiasságukat rég levetkezték s a jezsuitákkal kárhozatos terveikbe nagyon mélyre bocsátkoztak. Legfeljebb csak ellenzéket képezhettek a zsinat nagyszerű hazugsága ellen, ha saját bűneiket ismét jóvá akarták volna tenni. De mikor tett egy püspök bünvallomást, ha csak azt nem, hogy a pápa előtt magát megalázza ? Mitől a továbblátók féltek, ugy is lett. Egy nyílt pásztori levélben hallaták szavukat a német püspökök egy év előtt, hogy a hívőket bizonyos „aggodalmak", „vádak" és „gyanúsítások" miatt megnyugtassák. Azután Eómába mentek, és többségök azonnal meggyőződött, hogy a katholikus hivők, kik a zsinatról amaz „aggodalmakat" nyilvániták, jt>bban voltak értesülve, mint piispök-mestereik. „A hir, hogy a vatikáni zsinat egy ravaszság és erőszak által régóta előkészített fogás volt, az egész világot bejárta", igy ir egy jámbor katholikus, ki Rómában szemtanú volt. És a német püspökök többsége nyilvános nyilatkozataival erősítette meg e kárhoztató véleményt Rómában; ott emelt panaszaik és vádotásaik, szavazataik éa protestálásaik által maguk tanították meg a világot, hogy mult évi megnyugtató iratuk Fuldából vagy tudatlanságon, vagy tettetésen alapult. S mit tettek most e német püspökök ? Ismét Fuldába mentek, és ott a nélkül, hogy véleményváltoztatásukkal beszámoltak volna, gyáva némasággal a pápai csalhatatlanság járma alá hajtották nyakukat, s ezzel az uj keresztyén Dalai-Láma oltárán püspöki önállóságuk utolsó maradványát is elégették, és e szellemi öngyilkosság után követelik a hívőktől, szintén átokkal fenyegetve, hogy a ker. ember szabadságát, melyért e világ megváltója vérét ontá, egy bűnös ember örökös rabszolgaságába adják el! Igaz, hogy nem mindnyájan részesek e szellemi vétségben ; de nem is találkozott egy sem, ki a német nép millióinak keresztyén joga elleni merényletet bátran megtámadta volna. „A jó pásztor életét adja a juhokért, A béres pedig, és a ki nem pásztor, kinek nem tulajdonai a juhok, látván eljőni a farkast, elhagyja a juhokat és elfut; a farkas pedig elragadozza és eloszlatja a juhokat." (Ján. 10. 11. 12.) Szégyen és gyalázat, hogy a német püspökség ily mélyen alásülyedett. Ki a német szellemnek az eddigi történelemben páratlan leveretését szivében érzi, annak a német hadsereg győzelmei feletti öröme jóval alább szálland. Valóban szükség van itt a segélyre. S az most a kérdés : ki segítsen ? Némelyek ugy vélekednek, hogy az államkormányoknak kell segitniök. De örülnünk kell azon, ha a német fejedelmek népképviseleteikkel az egyesült német birodalmat valahára felállítják ; a lelkiismeret lelki szükségén nem lehet világi kézzel segíteni. Ha a gyülekezetek félrevezettetik magukat hűtlen püspökeik által, ha első születési keresztyén jogukat oda vetik egy gyónó cédula gyalázatos lencse-étkéért: az állam képtelen megoltalmazni szentségöket. De van még egy szellemi hatalom a német földön, a hazug papság ellenében, mely a ker. szabadságot és igazságot képviseli, van egy prot. theologia és egyház. És hae felsőbb szellemi hatalom magasztos eredetéhez hü maradt volna, a jelenleg fenforgó lelki szükség és veszedelem nem következhetett volna be. De jaj nekünk ! Luther kardja rég berozsdásodott, a consistoriumok és lelkipásztorok Róma mesterségeiből és ravaszságaiból lassanként, titokban sokat becsempésztek. A szellemi hazugság és zsarnokság protestáns formákba is tudott öltözködni, és annyira gyökeret vert, hogy a legtöbben hozzászokva, e miatt protestáns tudatukat vetkezték le. Közöttünk is egy babonás hitű, beteges keresztyénség van messze elterjedve, mely kételkedést, hitetlenséget, közönyt és léhaságot szül. Fenálló egyházunk teljesen alkalmatlan segítséget nyújtani veszedelmetekben. És még is maradt fen reményünk. Valamint a külellenség gyalázatos támadása minden német törzsben felébresztette a hazafiságot, bizunk istenben, hogy a belső ellenség hallatlan merénylete a német kereszt/énséget is fel fogja rázni hosszas és nehéz álmából. Miként hajdan egy barát által küldött isten a német keresztyénségnek segítséget, ugy küld majd most is a ker. világi osztály által segítséget, hogy a századok szemete eltisztittassék, mely minden keresztyénségnek közös örök alapját rég elfedte. Ezen emberi rendelmények által elfedett alap: „Egy az ui, egy a hit, egy a keresztség. Egy az isten és mindeneknek atyjuk, ki mindenek felett vagyon és mindenek által és ti bennetek mindenitekben". (Efez. 4, 5, 6.) Ezen isteni alap a német népegyház alapja, azon egyházé, mely a katholikus és protestáns papi uralom salakjaitól megtisztulva a keresztyénséget a népélethez vezeti vissza, melyet Krisztus jelölt ki neki. A német nép egyháza a német ugység és szabadság nélkülözbetlen megszentelője. Ha a német egyházi testben megmarad