Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-11-05 / 45. szám

mányosság oltárára. Büszke önérzettel mondhatjuk, hogy a magyar ref. egyház megtette e tekintetben, mi csak erejéből kitellett, igyekezett emelni, gyámolitani, pártfogolni a tudományt, a hol csak lehetett. Tette ezt hazafiúi buzgalomból egyrészről, mert sok nemzetiségből álló hazánkban ő magát, mondhatni egyedül, a magyar nemzetiséggel azonosította, s igy a magyar tudomány terjesztésében, a nemzeti művelődés előmozdításában a magyar nemzet és ref. egyház érdekei közösek voltak, de tette eat saját érdekében is, mert tudta, hogy hitelveinek csak tudománya által szerezhet diadalt, tudta, hogy egyedül a tudomány fegyverével szerezhet egyházának nagyobb tért. E forró honszeretetnek, e tiszta vallásos buzgóságnak eredményei összes főtanodáink s büszkén mutathatjuk fel azokat a nemzet előtt, mert azok mind nemes keblek, ügybuzgó barátok adományaiból, hitrokonaink filléreiből lettek felépítve a magyar tudományosság és közművelődés tűzhelyeivé, világító tornyaivá. Hálateljes örömérzettel mutathatunk mindig a nemzet előtt azon nagylelkek emlékeire, kiknek teste ezrek áldásaitól környezve már rég elhamvadott a sírban, de kiknek munkája most is él és századokon keresztül élni fog reformált főiskoláinkban. Ezen nemes lelkek, fenkölt szellemek s emberszerető szivek közé tartozik néhai tek. Balassa Antal ur is, kinek pormaradványai már a sírban nyugosznak s kinek hálánk jeléül most emléket állítottunk. Nemes szivének hő vágya levén a hazai tudományosság és ref. egyház emelése, csaknem minden vagyonát, mit a gondviselés kezeire bízott a pesti és pápai ref. testvér főtanodákra hagyományozta. Magasztos volt a gondolat, mit életében szivében hordott s e gondolatot tetté érlelé a hazafiság és vallásos buzgóság, mi által földi élete alkonyát megkoronáz! Olyan volt élete, mint a patak folyása, mely aranyport rejt mélyében, nem csillog az a felszínen, el van rejtve a kíváncsi szemek elől, de hol a patak folyása gátra akad, ott rakja le a rejtegetett kincseit. Nemes tette nem szorul dicséretre, maga dicséri meg önmagát. Mert egy hazáját s nemzetét forrón szerető magyar szivének, egy vallásos buzgósággal telt kebelnek lehet-e magasztosabb vágya, emelkedettebb gondolata, messze hatóbb óhajtása, mint az, hogy azon helyen, hol a magyar nemzeti élet összes működése központosul, hol a magyar haza szive dobog, hol a nemzet minden kincsét, mivel bir, minden ékességét, mire büszke lehet, összehalmozza, az ország fővárosában álljon egy reform, főtanoda a tudományosság, erkölcsösség és vallásosság terjesztésére, melynek kebeléből ragyogva löveljen ki a tudomány sugára, az egyház minden részére, a haza minden vidékére? Egy nemzetiségéért, egyházáért hőn dobogó kebelnek lehet-e nemesebb célja, mint az, hogy a magyar nemzetiség és a íeformált egyház határán virágozzék egy magyar ref. főiskola, mely a nemzetiség elkorcsosodásának, a hitfelekezet elerjedésének gátot vessen s mindegyiknek hatalmas védbástyája legyen. Ily két főiskolát fogadott fiaivá mint testvéreket a boldogult a pesti és pápai ref. főtanodákban, melyek közül őtet az utóbbihoz, mint annak egykori növendékét, a hála is kötötte. Nemes tette által alkotott magának e főiskolákban oly emléket, melynek betűi soha le nem kopnak, melynek anyaga tartósabb a márványnál és gránitnál, nemesebb minden nemes ércnél. Halhatatlan emléke ott fog élni mindnyájunk szivében s ott fog áldásosán tündökleni az utókor tudományos fejlődésében. Mégis, hogy a pesti ref. egyház, és dunántuli ref. egyházkerület kegyeletét és háláját a boldogult iránt külsőleg is kifejezze, ime állita azon helyre, hol ő élt (pormar ad ványai fölé), szerény emléket, megjelölve azon helyet, hol a nagy ősöknek méltó utóda, a Rákóczyak, Bethlenek fenkölt szellemének valódi örököse nyugszik. Ha nem oly nagyszerű is ez emlék, minőt a nemes sziv méltán megérdemelne, de csúcsát a hála és kegyelet dicsfénye övedzi közül'; ha nem látszik is el a messze távolba, de meglátják annak fényét mindazok, kik a tudomány fáklyája által vezettetve járnak utaikon. Sok más emlékek is csatolnak bennünket e helyhez, hol most jóltevőnk emlékét felállítottuk; e helyen állott kápolnában imádkozott Gellért püspök, mielőtt hitéért vértanu-halált halt, e helyen hallgatott misét Magyarország legnagyobb királya Hunyadi Mátyás, nejével Beatrixxal. Ez emlékek a dicső multat tárják előnkbe s fájdalmas hurt pendítenek meg kelbünkben; a légi dicsőség lehanyatlását juttatva eszünkbe, az uj emlék az, mely szemeinket a jövőbe irányozza, s azon biztató reménynyel int felénk: „Magyarország, melynek ily buzgó fiai vannak, nem volt, hanem lesz". E reménytől áthatva állunk mi az emlék körül, hol most két testvér református főtanoda, két testvér református egyházkerület egymásnak testvéri jobbot nyújt és egyesül a szeretetben. Annak emléke, kinek tiszteletére most összejöttünk, lelkesítsen jövőre bennünket mindig a tudomány előmozdításában, annak szelleme, kinek most emléket állitánk, lengje át keblünket mindannyiszor, valahányszor egyházunk, iskoláink ügye áldozatot kiván, kitartást, türelmet parancsol. Mig az elhunytnak szelleme buzdítja honfiainkat, mig az elhunytnak szelleme lengi át bitsorsosinkat, addig a haza boldog fog lenni, a ref. egyház és iskolák pedig virágozni fognak. E reménytől áthatva veszünk most bucsut e helytől s fejezzük ki szivünk hálás érzelmét elhunyt jóltevőnk iránt, kinek pormaradványai a sirban nyugosznak, szelleme pedig közöttünk él, s kívánjuk, hogy áldott legyen emléke s béke lengjen porai felett! Viszonzás. Nagy tiszteletű szerkesztő ur! A „Prot. egyházi s isk. lap" folyó évi 39. számában nevem aláírásával kiadott nekrolog egyik passusára ugyanazon lap 42. számában két rendbeli cáfolat jővén: válaszul vagy helyreigazításul