Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-10-15 / 42. szám

nézete, akkor javításról egy testületen, vagy társulaton belől sem volna lehetséges. Ha az ön nézete állna, akkor a pápa anathema esto-ja ép oly jogos, ép oly emberi, ép oly megróhatlan, mint a kálvinista püspök „elmehettek"-je-Ha, midőn valamely dologra esküszöm, azt jónaic, megállhatónak tartom, de később ellenkező meggyőződésre jövök, s azt mondom: próbáljuk a régit javítani, kutassuk, keressük az igazságot, ez nem összeférhetlen, ez nem tapodása az eskünek, ez a tökéletesedni vágyó s az igazságban megnyugvást kereső szivnek s léleknek szent és természetes joga. E pontra nézve, miben értesitettem roszul a közönséget nem tudom megfogni, mert hisz ön szerint is megtörtént az, hogy az eskümintákban a szent háromságra s a symb. könyvek tiszteletben tartására hivatkozás van ; ön szerint is szólt egy világi ur könnyedén a sz. háromságról ; ön szerint is anathemát mondott, Révész ur a másként gondolkozókra. A tényekben egyezik ön hát velem, csak elveinkben van eltérés. Igy vagy mindketten jól vagy roszul értesítettük e lap közönségét. No de a zsinatnál bizonyosan máskép lesz a dolog. Tehát lássuk a zsinatot. A zsinatról azt mondtam, hogy attól nagyon félnek Debrecenben, s azért a zsinati kérdést nem is tárgyalták, hanem a zsinati előkészületek megtételére bizottság neveztetett ki. Ez a tiszántúli egyházkerület végzése, s mégis azt mondja Málnási ur, hogy bevádoltam a főt. kerületet e lap olvasó közönsége előtt. Megvallom, nem tudtam, hogy valakit megsértünk, ha tényeit hűen elsoroljuk. Jaj, azok az orthodox urak nagyon kényesek ! Hozzájok szólni sem szabad, mint az elkényeztetett gyermekhez. De talán nem is ezért haragszik M. ur, hanem azon hozzávetésért, hogy e határozattal csak a zsinat elodázása céloztatott. E hozzávetésemmel, ugy látom, nagyon a szeg fejére találtam, mert M. ur, ki Debrecenben benső s közeli viszonyban állhat a levéltárral, nagyon igyekezik megmutatni, hogy mennyire óhajtják Debrecenben a zsinatot, s hányszor küldtek vagy egészítettek ki zsinati küldöttséget, például 1855. 1863 stb. években, de e küldöttségek „feleslegesnek látták hozzá kezdeni a munkához." Nagyon le vagyok kötelezve e nyilatkozatért, mert ebből az én hozzávetésem megerősítésére két fontos következtetés vonható le: 1-ször, hogy Debrecenben 16 esztendeig is existálhat küldöttség, a nélkül, hogy munkálata iránt megkérdeztetnék, vagy az napvilágra bocsáttatnék ; 2-szor, hogy Debrecenben a bizottságnak azt parancsolják : dolgozzál; a bizottság pedig azt mondhatja : fölösleges a munkához kezdeni. Tehát majd 16 évig várjunk s akkor megtudhatjuk, hogy a bizottság akart-e dolgozni vagy nem. Ugyan kérem, vádoltam-e hát s mivel vádoltam a f. egyházkerületet ? — Vagy szégyenli határozatatát ? Arról nem tehetek. Egyébiránt azt mondja Málnási ur, hogy a tiszántúli egyházkerület nem ok nélkül tart a zsinattól. S hogy meggyőzzön engem, ha nem is a legnagyobb ildomossággal, elősorolja a vallási sérelmeket. A sérelmek léteznek, s azok méltán fájhatnak nekünk. De én azt hiszem, hogy ebből ép az a tanulság, hogy tartsunk zsinatot, zsinatilag mondjuk ki, mint óhajtjuk az egyház éá állam visszouyátszabályoztatni, mik sérelmeink, micsoda gyógyszerekkel véljük orvosolhatni ? — Meg vagyok győződve, hogy 2 millió ref. lakosság zsinatjának nyilatkozata nagy sulyu leend a törvényhozók és kormányférfiak szemében, nagyobb sulyu, mintha ítéletnapig panaszkodunk jó füzesgyarmati dohány mellett. A zsinattól való 2-ik félelam az lehet, mert a reform-egylet a positivitások mankója helyett a kétségbeesés szalmaszálát akarja kezünkbe adni. Bizony, ha már mankón járnak önök jó Málnási, akkor én nem csodálom, ha csakugyan félnek az elsodortatástól, mert a ki mankón jár, az nagyon gyenge szokott lenni, annak féllába a sírban. De hát a reform egylet már oly erős, hogy a zsinaton kivenné önök kezéből a mankót?! No hát akkor, ne mondják oly hangosan : „elmehettek", mert hátha még meg is lehet fordítani? Vádját azonban, mintha a reform barátai a biblia iránti jogos tiszteletet megingatni akarnák, kereken visszautasítom, valamint célzatát is, hogy a nép majd igy fog okoskodni: ha egy nem igaz, hát a többi sem igaz a bibliában. Ugyan kérem, hát hiszi-e az ujabb mértani földrajzot tanult gyermek, hogy elébb volt világosság s később nap, hogy a nap forog a föld körül, s váljon azért megveti-e a bibliát ? Sokat, nagyon sokat lehetne felhozni, miket mint egy gyermeteg képzelődés szüleményeit önök igazság gyanánt vesznek és árulnak, de a melyek a tudomány előtt szétfoszlanak, mint köd és pára a nap sugárai alatt, — de ha ön csakugyan hiszi azokat, megkímélem önnek szive békességét, s nem háborgatom. A r. katholicismus vakbuzgó csőcselékjeire s a fajharcra vonatkozó ijedezései nagyon beteges idegrendszerre mutatnak. Sajnálom önt. A nevelésügyre nézve tett megyjegyzéseimet sem hagyhatta M ur szó nélkül, s ugyancsak hozzálát a cáfolgatáshoz. S hogyan cáfolgat ? Szerinte a népnevelés ügye nagyon jó Iában áll, mert például a szatmári egyházmegyében is az 1870-ik évben 9 tanterem építtetett s 6 uj tanitói állomás rendszeresittetett. Hiszen ha kidől a régi iskola fala, csak ujat kell helyette építeni; s ha itt-ott uj tanítóságok állítattak, kérdés, mit tett abban akár a főt. egyházkerület, akár az illető esperes ? Váljon nem több része van-e az érdemben az 1868. XXXVIII. t.-cikknek? Én ez utóbbit hiszem. De bárkié az érdem, e kisszerű mozgás, életpezsdülés mit nyom a sok nyomorusághoz képest ? Óh Málnási ur! ne ámítsuk magunkat. Az egyetemes tanügyi bizottságra is hiába s önmagát cáfolólag hivatkozott. Megteremtette ezt a 4 egyházkerület, de bármily üdvöset indítványoz is, nincs foganatja, mert csak indítványoz és nem határoz, s javaslatai ép azért életbe nem lépvén, nem csoda, ha tagjaiban is a buzgóság meglankad.