Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1871-10-01 / 40. szám
ódon épületéaek fiUic féltik a leomlástól, melynek alapjául symbolikus könyveinket rakták le. De hogy a szabadon gondolkodó lelkészek is, részint még jobb meggyőződésük és helyes belátásuk mellett is, teljes közönynyel és részvétlenséggel tekintik e mozgalmakat, a nélkül, hogy az ügyön valamit lendítenének, mélyen szomoritó, az illetőb e nézve kevéssé megtisztelő jelensége az időnek. Tegyünk már mi is valamit. Egyesüljünk a nemes törekvésben, hogy Krisztust közelebb hozzuk ismét az idegenkedő szivekhez, s tudományának éltető szelleme által feltámasszuk egyházunk holt tagjait. Ne hirdessünk mást, mint a miről szivünk bensejéből és saját meggyőződésünk egész biztonságával tehetünk vallomást a világ előtt. A pap szavának, csak saját meggyőződésében nyugvó szeretete, ragaszkodása ahoz, a mit hirdet, adhat erőt és becset. „Ha embereknek vagy angyoloknak nyelveken szólnék is, a szeretet pedig nincsen én bennem, ollyá lettem, mint a zengő érc, és a pengő cimbalom.* Krisztuson kivül az üdvnek más alapja nem vettetett ! E közös alapnál kössünk mi szövetséget. Ki tudja, mily közel lehetnek a napok, a megpróbáltatás nehéz napjai, midőn szivünk nyugalmát, békességét vajmi nehéz lesz megőriznünk. Erős támaszra van szükségünk, miben mindegyikünk megfogódzék, hogy szét ne szórattassunk. Pedig oly támasz, mely el nem törik, más nincs mint „Krisztus ma és mindörökké." Mi protestáns papok nem vagyunk ugyan semmi emberfölötti, külső szentség nimbusával körülvéve ; de azért, hivatalunknál fogva, még is mi vagyunk mindenek előtt utalva, hogy lelki erőnk által a gyülekezeti élet központjaivá váljunk. Nekünk kell első sorban megragadnunk a kezdeményezést, hogy a protestantismus kezéből kihullott zászlót újra felemelhessük s az emberiség legszentebb érdekét, a szabadságot győzelemre segitsük. Pócs-Megyer, 1871. szept. 24. Szászi István, reform, lelkész. Chrysostomus. (Történelmi tanulmány kiválólag homiletikai szempontból.) (Folytatás.) Így folytatja Chrysostomus tovább e hatalmas beszédet, melynek az az eredménye, hogy a felbőszült nép lecsillapul és Eutropius, legalább egy időre megmenekszik. Egy időre csak, mert a templomban utóbb nem gondolván magát eléggé biztos helyen, Cyprus szigetére távozott, hol csakhamar halálát lelte. Chrysostomus ezen körülményt is felhasználta egy homiliájában, az egyház dicsőítésére, melyben egyebek közt ezt mondja: „Ne mond, hogy az elárultat az egyház árulá el. Ne hagyta volna el az egyházat, nem lett volna elárulva. Ha meg akarál vala menekülni, az oltárhoz kellett volna szilárdul ragaszkodnod. Nem a falak voltak azok, melyek megóvtak, hanem istennek gondviselése volt a te védelmed A falak porlatagokká lesznek, de az egyház soha meg nem vénül. A falakat ledöntik, de az egyházat még a gonosz lelkek sem képesek lerontani. Hányan ostromolták az egyházat, s az- ellenségek elvesztenek, mig amaz egész az égig felemelkedett. Ha megtámadják is, győz, s ha gyalázatot szórnak rá,'annál iagyogóbb lesz; sebeket kap, de le nem roskad, a habok ide s tova hányják, de köztök alá nem merül." Mintegy a dolog természetéből következik, hogy az ily szigorú erkölcsbiró, ki hasonló - szavakat merészelt kockáztatni egy mindenható kegyenccel szemben: nem maradhatott sokáig kedveltje és pártfogoltja azon fejedelmi udvarnak sem, mely fölött ama kegyenc uralkodott, s a mely udvarnak körébe Chrysostomus úgyszólván tudtán kivül és akarata ellenére vonattatott. Szigorúságát, ezen a legnemesebb értelemben vett egyháznagy, csakugyan a maga teljes rendithetetlenségében is érvényesité az udvar leghatalmasbjaival szemben, igy például egy alkalommal, midőn az anyacsászárné Eudoxia, egy özvegy asszony szőlőjét jogtalanul elfoglalná. Chrysostomus oly határozottsággal s fenséggel lépett fői a bíboros jogbitorló ellen, hogy az megdöbbenve bocsátotta el kezéből, a jogtalanul tulajdonává tett ragadományt. Meglehet, hogy Chrysostomus életének harmadik, úgymint üldöztetési korszaka hamarább is beállt volna ennélfogva, ha a korhadt császári udvar nem fél vala egyenes támadást intézni a nép által valóban bálványozott patriarcha ellen. A mi azonban egyenes uton nem ment, lehetővé lőn nemsokára álutakon. Emiitettük már Chrysostomusnak patriarchává választatása alkalmával, — hogy ezen magas méltóság elnyerése után sokan áhítoztak, s midőn a kitüntetés nem őket érné, irigyei és határozott ellenségeivé lőnek az antiochiai jeles hitszónoknak. E világias irányú, irigy és silány emberek közé kiváltképen az alexandriai patriarcha, Teophilus tartozék, ki a byzanti érseki széktől Chrysostomus által elüttetvén, ennek oly ellenségévé lőn, minővé csak az irigység lehet a legfényesb érdemekkel szemben. Nem bizonyos, váljon a byzanti császári udvar használta-e fel ezt az embert Chrysostomus megbuktatására eszközül, — vagy Theophilus vala képes saját céljai elérésére az udvarnál meglévő ellenszenvet megragadni: de az kétségtelen valóság, hogy az alexandriai főpap lépett fel nemsokára a leghatalmaskodóbban a konstantinápolyi jeles patriarcha ellen, s ínég pedig az ármánykodás anny