Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-03 / 36. szám

Könyvismertetés. A széptan előcsarnoka. A szépet ke dvelő ifjúság és általában minden müveitek számára, irta Zsilinszky Mihály. Pest, kiadja Aigner Lajos. 1871. közép. 8-ad 110 lap. Kezembe véve e könyvecskét, mielőtt egy sort olvastam volna tartalmából, sajátságos érzés fogott el. Örvendeztem a szorgalmas, derék tanár igyekvéseinek ez ujabb gyümölcse felett, de egyszersmind keserűen gondoltam arra, mily szomorú irodalmi állapotnak kell ott lenni, a hol e széles, gazdag tudományág ily szerényen, ily vékony köntösben mer megjelenni, holott épen a széptan dolgában legkiáltóbb a szükség. Arra gondoltam, hogy bizonyára nem a szerző ismeretanyagának csekélysége, nem is főkép a könyv kiirt czélja, kényszerité az irót ily „dióhéjba" szoritani az aesthetikai tanokat, hanem azon valódi nemzeti betegséggé vált közöny, mely minden elvontabb, mélyebbre ható tudományos müvet ignorál, legalább annyiban, hogy anyagi pártolás által nem iparkodik ösztönt adni a törekvő szellemeknek. Keserű mosolylyal olvasom az előszók oly kitételeit, melyekben az iró lemond minden egyéb igényről, csak használhasson a köznek. Mert jóllehet a genius önérdek nélkül is tud munkálkodni, s igazat adok Kisfaludy Károlynak, midőn a haszonért irót holdhoz hasonlítja, mely világit, da nem melegít, de az is bizonyos, hogy az irodalom virágzása, derék munkások szaporodása, és a nemzeti, egyetemes művelődés terjedése első sorban azon részvét által van feltételezve, melylyel a közönség az irót, annak eredményeit felkarolja, s módot nyújt neki, egész szellemi készletét érvényesíteni. Midőn a loppant -tájékozatlanságot észleljük, mely szépirodalmunkban, s tengődő kritikánkban a széptani elvek körül uralkodik, akaratlanul is felsóhajtunk: miért nincs hát vállalkozó, a ki magyarul mondaná el mindazt, a mit e mezőn költőnek, ítésznek és közönségnek tudnia keli ? S midőn egy anyagi áldozatot hozni nem képes munkás odalép valamely kiadóhoz, hogy „üzletet" ajánljon neki: vállvonitás, kézdörzsölés, és az elutasító ud -variasság formalitásai ugy visszarettentik, hogy óvakodni fog jövőre pironkodni. Azt mondják, hogy az ily tartalmú művek csak szakembereknek valók, s minthogy ilyen nálunk kevés van, nincs jövője a vállalatnak. Ez az igazság rettenetes. A szép tudománya, a művészeti elvek ismerete, a jó izlés tana csak néhány tollrágó szakembernek való, s a társadalom egésze fölmentve érzi magát a kötelesség alól, hogy az emberi szellem leghóditóbb, legnemesitőbb termékeinek valódi élvezésére művelje s finomítsa testi és szellemi érzékeit. Ha nem volna oly szomorú dolog, nevetni kellene afelett, mint képes egy népnél annyira meggyökerezni a tévedés, mint vesztegettetik meg a nemzeti józanság a földhöz tapadt, élv- és nyereséghajhászó tömegek által, s mint térünk épen ellenkező útra, mint a melyen a régi kor népei az any3gi és szellemi virágzás legmagasabb fokára jutottak, s melyen Európa valóban müveit és nagy népei jelenleg is haladnak. De hagyjuk a keserűséget, s fussuk át röviden e könyvecskét, mely viszonyaink között fehér holló. Szerző munkáját főkép arra szánta, hogy a magyar főiskolákban irodalommal és művészettel foglalkozó ifjaknak, különösen pedig az úgynevezett „öuképzö-kör" tagjainak kalauzul szolgáljon tanulmányaik folytatásában, e szerint, mint maga is mondja, nem lép íel szorosabb értelemben vett tudományos, kimeritő müyek nagy igényével; hanem csak előismereteket kiván nyújtani oly tantárgyból, mely menesitő hatásánál fogva nagyobb figyelemre volna méltó, mint a minőre nálunk eddig méltatva volt. A bevezetésben adja az aesthetika fogalmát; a 2—5 §§-ban röviden ismerteti a széptan körében felmerült törekvéseket, Piátótól Horovitzig, mig. a 6-ik §-ban a magyar aestketikusokat sorolja el. Az, mit a külföldi szépészekről közöl, elég % könyv czéljához képest, de szerettem volna, ha felemlíti a theistákat, s a saját uton haladó Zeisinget, kire egyébként később hivatkozik. A tulajdonképeni széptan atermészeti szép magyarázatával kezdődik (I. Rész.); ezt követi a s z é p a művészetben (II. Rész.); végül a s z ép a lélekben és a széptani fogalmak. (III. Rész.) Ezúttal nem érdemleges birálatot, csak ismertetést szándékozván adni, nem ereszkedem szerzőnek egy némely hibás állitásának, jobbén mondva, kevésbé szabatos kifejezésének helyreigazításába, azért csupán e szakaszok tartalmának vázlatos kimutatásival foglalkozom. Szépnek nevezi szerző a természetben mindazt, a mi életet, elevenséget jelent, vagy a mi bizonyos törvényt tüntet fel. Ilyent talál a mozgásban, hangban, fényben és színben. Elsorolja röviden a levegő, víz, tűz, föld szép jelenségeit, majd a szerves világot, a növényt, állatot és embert mutatja be, amint ezek életében a szép feltételei és alakulásai jelenkeznek. A szépet a művészetben vizsgálván, meghatározza a művészet lényegét, kapcsolatba hozza az ember teremtését a természet adott szépségeivel, s világosan megkülönbözteti a természet utánzást és eszményitést s a műalkotást, a compositiót definiálván, ennek főtörvényeül azon egyetemes szabályt állítja fel, hogy a művésznek nem szükséges valami természetfölötti eszmét (?) teremtenie, sem a természetnek valami uj szépségét kölcsönöznie. Ott van az a maga egyszerűségében és fenségében, csak bánnia kell vele tudni, azaz i a lényegest kitüntetnie, a feleslegest eltávolitania és igy a valódi szépet (egy) öszhangzatos egységben előállitania. Elsorolván a művészeti ágakat, azok mindegyikéről külön szól, rövid történelmi bevezetéssel, s a mit különejen helyeslünk, az egykor nagyon elterjedt Ficker szerint