Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-03 / 36. szám

hivatalukra. Ezen elvonulás igen gyakori volt e korban ; s magyarazatát ugy az emberi szivnek természetében, mint az akkori társadalom állaptában találja. Chrysostomus hajlandó volt ez elvonulásra; azonban gátló lépett közbe, mely a szándékolt tervet meghiusitá, — de olyan gátló, melynél szentebb és nemesebb nem is gondolható — az anyai szeretet. A kinek társaságát már is mindenek óhajtották, hogyan tudta volna azt sokáig épen az anya nélkülözni ? Ez beszélte le fiát a remete életről, oly ellenállhatatlan hatalommal, hogy a nemes fiu kénytelen vala engedni a nemes anyának. Maga Chrysostomus festi e gyengéd, e megható jelenetet, mely az ő feljegyzésében ugy megelevenül, hogy a szivet önkénytelenül meginditja. „Midőn anyámnak tudomására jutna szándékom, — igy irja Chrysostomus— hogy a magányba óhajtanék vonulni, megfogta kezemet, szobájába vezete s odaültetvén ágya mellé, melyen egykor életre szült, könnyekre fakadt, és monda oly szavakat, melyek fájdalmasabban hatottak sirásánál is. Fiam — igy szóla — minden szenvedéseim közepett, az vala egyetlen vigasztalásom, hogy téged láthassalak szüntelen s a te arcod vonásaiban szemlélhessem hü képét a férjnek, a ki nincs többé az élők között. Csecsemő koroddal kezdődik e vigasztalás, akkor, midőn még beszélni nem tudtál, az élet azon korában, midőn a gyermekek a legnagyobb örömeket nyújtják szüléiknek. Egyetlen egy kegyelmet kérek tőled: ne tégy engem özvegygyé másodszor is ; ne verd fel ujolag a már elszenderült fájdalmat; várd be legalább halálom idejét ; talán nem "sokára ugy is el kell távoznom innen alulról. Azok, a kik fiatalok, remélhetnek meg megvenülest, de az én koromban már csak a halál az, a mit várunk. Ha majdan egykor eltemettek engemet, ha majdan poromat atyádnak hamvaival egyesitéd, ám kelj akkor a hosszú útra, ám szeljed át akkor a tengereket, senki nem fog többé gátlani; d 3 mig én élek, tűrd el jelenlétemet, s ne légyen nehéz velem együtt élned ; ne vond magadra istennek haragját, oly súlyos fájdalmat okozva nékem, ki semmivel téged meg nem bántottalak!" Az anyának ezen szavai, melyeket a fiú oly fenséges egyszerűséggel, természetes hűséggel adott vissza, csakugyan azt eredményezték, hogy Chrysostomus egy időre felhagyott elvonulási szándékával. Egyidőre, de nem végkép. Ugyanis nem nagyon sokára ez után, az öreg Meletius halálával a püspöki szék megüresedvén, nehogy Antiochia népe az ifjú barátok egyikét emelje ezen komoly hivatalra, — ezek szerénységöktől indittatva, csakugyan kivonultak a fővárosbél, melynek püspöki székére, a sokkal élteaebb Flavianus emeltetett. Ezen elvonulás — mely hihetőleg csakugyan az anyának bekövetkezett halála után történt — igen nagy és üdvös befolyást gyakorolt Chrysostomus egyházi pályájára. A fővárost ugyanis, egy annak közelében álló zárdával cserélte föl, hol ez időben a jeles Diodoros, utóbb tarsusi püspök, — élt és tanított. A szentírás értelmezésiben Chrysostomus ettől nyert oktatást, s még pedig olyat, mely az ekkorban divatozó mesterkélt, allegorizáló értelmezéstől eltéröleg, szigorúan grammatikus, és a tárgyak valóságos értelmét puhataló s kifejtő vala. Az itt bővebben megismert, teljesen megszeretett, lelkületével megegyező Írásmagyarázati irányhoz hü is maradt teljes életében. Hat évi tartózkodás után e zárdában, mely idő a legkomolyabb tanulásnak, szemléletnek és vallás-erkölcsös életgyakorlatnak szentelteték, visszatért újra Antiochiába, hol a 380. év körül püspöke diakónussá tette. Már mint ilyen, gyakori érintkezésbe jutott a nagy gyülekezet egyes híveivel, kiknek hajlékaiban megjelenni, bajaikat kihallgatni, s a evangyelium erejével vigasztalni, buzdítani, inteni vagy feddeni tartozott. Munkássági köre nem sokára ismét gyarapult, a mennyiben Flavianus által 386-ban presbytérré szenteltetek, a mint ilyen köteles vala püspökével mind a prédikálás, mind a lelkipásztori gond fáradalmait megosztani. Hogy magasztos hivatalát hogyan fogta fel, még mielőtt tényleg megkezdette volna, erre nézve talán elegendő bizonyíték lesz néhány sort idézni a ttsql UQcoguvrjg (a Lelkipásztorságról) czimű nagyhírű munkájából, melyben a még alig huszonöt éves ifjú ekképen nyilatkozik: „Nem elegendő tisztának lenni, hogy e hivatalra valóban méltók legyünk; igen sok tudomány és igen sok tapasztalat is szükségesek még ahoz. Ismerni kell az emberi élet ügyeit, épen úgy mint azok ismerik, kik a világgal a legszorosabban együtt vannak, és azoktól még is távolabb kell állani, mint magok a remeték, kik a hegyek közé menekültek. A lelkésznek ugyanis, a ki hivatva van szünet nélkül érintkezni az emberekkel, kik majd házalok, majd családosak, majd számos szolgák urai, majd nagy gazdagságok tulajdonosai, majd a nyilvános ügyekkel foglalkozók, majd a kormányzás élére állítottak, a lelkésznek különféle magatartásra van szüksége ; nem mintha talán ámitónak, hízelgőnek vagy színlelőnek kellene lennie, sőt ellenkezőleg, telve nyíltsággal és őszinteséggel képesnek kell lennie oly hasznos alkalmazkodást tanúsítani, minőt az ügyek állása követel. Legyen elnéző, s legy3n szigorú; mert valóban egy és ugyanazon módon minden lélek nem vezethető, valamint az orvosok sem rendelnek minden betegnek egy orvosságot, sem a hajósok nem követnek minden szél ellenében csak egyetlen eljárást." Más helyütt ismét a remeték szemlélődő csendes életével hasonlítva egybe a lelkipásztor zaklatottabb életét, ezt ama fölé helyezi, mondván : „Ha bámulják azt, ki a magányban él s kerüli a tömeggel való társalkodást, szívesen bevallom, hogy ez a kitartás tanúbizonysága, de lehetlen elismernem, hogy ebben egyszersmind a lélek bátorsága is eléggé nyilvánulna, mert a ki a csendes öbölben ül a kormányrúd mellett, még nem adhatja ügyességének elegendő tanújelét; hanem igazi kormányosnak azt fogja nevezni mindenki, a ki a hajót a nyilt tenger zivatarából menti meg." (Folytatása következik.)