Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-03 / 36. szám

maga a testté vált igének neveztetik.íf

A jeles francia irónak ez állítása mintegy természetes következmény gyanánt vonja maga után, hogy —ha lelkipásztori hivatalunk központja, mintegy éltető ereje az ige és annak hirdetése: ha a mi tisztünkben hívek és hasznosak akarunk lenni, nem tekinthetünk közönynyel egy-egy oly nevezetes jelenségre, mely épen az ige-hirdetés terén merült fel a keresztyénségben. Az ily közöuy nagy elteltségről vagy könnyelműségről tanúskodnék. Elteltségről, — a mennyiben azt látszanék mutatni, hogy mi az igehirdetésnek oly magas fokán állunk már, miszerint egyebektől semmit többé nem tanulhatunk; könnyelműségről annyiban, a mennyiben a gyarapulni nem akarás — mit az érdektelenség nyilván kifejezne — mindig olyannak lesz méltán nevezhető. A keresztyén egyház ezredéves életében ily nevezetes jelenség gyanánt tűnik fel azon férfiú, kinek hírnevét s dicsőségét évszázadokon keresztül épen az igehirdetés terén gyakorlott munkássága alapitá meg s tartá fenn, s a kiről a jelen sorokban akarunk megemlékezni. János, előbb antiochiai presbyter, utóbb konstantinápolyi patriarcha, e férfiú, ugyanaz, kit a működését csodáló utókor, az aranyszájú vagy is Chrysostomus melléknévvel tisztelt, meg, kitűnősége már e páratlan elnevezéssel is jellemzendő. Az irodalmi hűség szempontjából, melyet e sorok irója a legkisebb körben is szigorúan megőrzendőnek vél, — kötelességemnek tartom mindenek előtt előre bocsátani, hogy az adatok, melyekből ez egyszerű tanulmány eg\ beálliitatott, kiválólag s legnagyobb részben Villemain: „Tableau de l'éloquence chretienne au VI. siécle" czimü munkájából, az Augusti által kiadott: „Auswahl der vorzüglichsten Casual-Reden der berühmtesten Homileten der griechischen und lateiniachen Kirche aus dem vierten und fünften Jahrhundert" s végre Hagenbach inkább népszerű s könnyed, semmint mélyen tudományos egyháztörténelméből merittettek. Chrysostomus életében, s melynek ezt szentelé, egyházi munkásságában három korszakot különböztethetünk meg : úgymint fejlődésének, emelkedésének s végre — távol legyen, hogy talán hanyatlásnak nevezzük — üldöztetésének korszakát. Ezen három korszakon keresztül akarjuk figyelemmel kisérni e tevékenységben, dicsőségben de egyszersmind szenvedésekben is gazdag életet, szemlélődésünkben a fősúlyt mindig homiletikai munkásságára fektetve. Chrysostomus a 344-dik vagy 347-dik év körül született Antiochiában, a keleti római birodalom ázsiai fővárosában. Atyja Secundus, mint Magister militum orientis előkelő államhivatalt viselt, de egyetlen gyermekének fejlődésére s neveltetésére semmi befolyást sem gyakorolhatott, a mennyiben akkor halt el, midőn a fiúcska még kisded vala. AZ apának halála után a gyermek nevelésének gondját az anyja, Anthusa vette át, ki maga a szó legnemesebb értelmében keresztyén nő lévén — fiát is a keresztyén vallás elveiben neveié kezdettől fogva, bár ha ez a keresztséget csak utóbb vette fel, serdültebb korában. Korának s szülővárosa előkelő fiatalságának szokása szerint, Chrysostomus a forumi pályára készült. A mármár hanyatló görög szellemi fenségnek, s kivált a rhetorikának egyik kitűnő képviselője Libanius élt még, s ez időtájt igen virágzó iskolát tartott Antiochiában, Ezen rhetor, Julián császárnak barátja s kegyeltje ? rajongó lelkesedéssel csüggött Hellas régi dicsőségén, s a folyton terjedő keresztyénséggel oly merőben szemben álló polytheismuson. A nem keresztyén tanitó mester csakhamar igen nagy szeretetben részesité, s figyelmére és becsülésére méltatá a még meg nem keresztelkedett tanítványt. Korán felismerte fényes, rendkívüli tehetségeit, s képzeletében ott látta már utódja gyanánt, saját elveinek terjesztője s Hellas szellemének támaszaként. Libanius e reménye azonban, a mester minden törekvése dacára meghiusult. Az anya befolyása hatalmasabb volt mint a mesteré, mely utóbbi, midőn egykor meghallaná Anthusáról, hogy ő éltének 20-dik évétől fogva folyton megtartá korán beállott özvegységét: Libanius, pogány ifjúságból álló hallgatósága felé fordulva, a fájdalomra keltő csodálkozás hangján s szavával kiálta fel: „Oh Hellasz istenei, milyen nők vannak a keresztyének között!" A mesternek tisztelete elkísérte a tanítványt nyilvános világi pályája megkezdésére is, amennyiben a számára hirt szerző beszédekért levélben üdvözlé, — de — az ő szempontjából, csalódásnak vélt fulánk, még halálos ágyán is sebzé Libanius szivét, ki is — a mint mondják — utósó perceiben igy kiálta fel: „Oh jaj, én ő reá hagytam volna iskolámat, ha a keresztyének szentségtörőig el nem rabolják vala mi tőlünk." . Chrysostomus csakugyan a keresztyének társaságába véteté föl magát. Emelkedett lelkének napról-napra viszszatetszőbbé váltak az antiochiai ügyvédkedők alacsony üzelmei, napról napra visszatetszőbbé a könnyelmű főváros kicsapongó élete: szemben ezzel a keresztyén iratok s a kéresztyén élet napról-napra jobban megnyeré minden szépre, jóra és igazra oly nagy mértékben hajlandó szivét, s igy lőn, hogy a forumi ügyvédkedéstől örökre bucsut vévén, Meletius antiochiai pttspökhez csatlakozók, kinek oldala mellett három évet szentelvén a keresztyén vallás tudományának, általa megkereszteltetett, s egyszersmind a lector-i hivatallal fel is ruháztatott. Bárha az egyházi hivatalkodás terén ez vala a legalantabb fokú állás, a mennyiben a lectornak egyedüli tisztét a szentírásnak a gyülekezet előtti puszta felolvasása képezi: mégis Chrysostomus lelkiimeretessége már ennek elnyerését is siettetettnek itélé, s magát arra érdemetlennek vélte. Nagyobb előkészülést gondola szükségesnek egyházi pályára Jépőben, s azért egész örömmel köszönté egy barátjának, a nagy Bassiliussal rokonszerűnek azon ajánlatát : vonulnának el mindketten a pusztába, távol a város zajától és fényétől, csendes magányban készülendök kegyes szemlélődések által szent