Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-08-05 / 32. szám

lálna kiütni, vagyis ha a könyv oly rosz, hogy azzal szemben igazságszeretetem az udvariasságot háttérbe lenne kénytelen szoritani, inkább bele sem fogok annak bírálatába. Midőn Kalocsa Róza fencimzett munkájának birájává én szemeitettem ki, megvallom, régi szokásomhoz hiven, ezen is yégrehajtottam az előleges műtétet, melynek resultatuma ha nem is volna épen a legkielégitőbb, de annyira mégis az, hogy a könyv ismertetését magamra vállalhattam a nélkül, hogy tarthatnék attól, miszerint az általam igen tisztelt szerzőt az igazságos Ítélet által megsérthetném vagy ellene udvariatlanságot követnék el. Általánosságban fogok szólani, mert ily munkát az első sortól az utolsóig túlzott pedáussággal bírálni, nem tartom szükségesnek; azértis óvakodom a részletezéstől. Az iskolai használatra szánt nyelvtannak, nézetem szerint, legfőbb kellékei: a gyakorlati tárgyalási modor, a rövidség és érthetőség ; más szóval, a nyelvtanban, ha azt iskolai kézi könyvül akarjuk használni, a doctrinalismusnak alá kell rendelve lennie az iskolai praxisnak, s a hosszadalmas és ép ezért a zsenge tanítvány fejében zavart okozó fejtegetések helyét a szabályok rövid, de érthető előadása kell, hogy elfoglalja. Ez elv szerint bármely nyelvtan felett igen könynyü lesz Ítéletet mondani. Ha áll ez az elv, — amit gyakorlati paedagogus kétségbe nem vonhat, — ugy Riedjp Szende vagy Szvorényi nyelvtana, — hogy példával éljünk —, iskolai használatra épen nem alkalmas, mig Kalocsa Rózáé nemcsak hogy az, de e czélra nagyon is ajánlható. Különösnek fog tetszeni az olvasó előtt ez állitásom, melynek olvasásakor bizonyára közülök nem egy kérdeni fogja magában: hogyan lehet Kalocsa nyelvtana célszerűbb azon nyelvtannál, mely után készült ? De a felelet erre igen egyszerű. Jó, a gyakorlati célnak megfelelő nyelvtant csakis oly egyén irhát, ki a neveléssel maga is foglalkozik, éveken keresztül tanulmányozta a gyermek eszejárását, kutatta a módot, melylyel a gyermek előtt valamit érthetővé lehet tenni, legyen bár az a bizonyos tárgy még oly elvont, még oly nehezen érthető is. Ha valakinek, ugy Kalocsa Rózának, — ki több év óta mintaszerűen vezet egy az ő igazgatása alatt álló nőnevelő-intézetet, — alkalma volt mindezt tanulmányozni ; mig Szvorényi, habár neveléssel foglalkozik is, de az elméletet — ugy látszik — mindenkor elébe helyezte a gyakorlatnak, s inkább nevezhető tudományos embernek, mint gyakorlati paedagogusnak. Igy állván a dolog, legkevésbbé sem csodálható, ha praktikus szempontból Szvorényi nyelvtanának Kalocsa Róza által történt átdolgozását jobbnak tartjuk, mint magát az eredeti munkát. Korántsem akarjuk ezáltal ócsárolni a Szvorényi-nyelvtant, a világért sem vonjuk annak tudományos becsét kétségbe; de hogy a gyermek kezébe nem való, azt maga Szvorényi is el fogja ismerni. pápa ^ Az elmondottak után láthatják olvasóim, hogy én Kalocsa fencimzett munkáját általánosságban jónak, célszerűnek tartom. Ismertetésem elején ugyan azt Ígértem, hogy részletekbe nem bocsájtkozom; de mivel e nyelvtan ép itt támadható meg, igéretemet ez egyszer nem egészen tartom meg; nem egészen mondom, mert egy-két részre mégis akarok megjegyzést tenni. Mindenekelőtt nem helyeselhetem szerzőnek azon eljárását, melynélfogva az egyes szabályokat tömérdek sok, talán fölösleges példával is illustrálja, s ezáltal a rövidség ellen, melyet pedig az egyes szabályok előadásánál dicséretes következetességgel mindvégig megtart, vét. Nem tudhatom ugyan határozottan, hogy mi — de ha — amint gondolom — az inditá szerzőt ez eljárásra, hogy ily uton akarta az érthetőt még érthetőbbé tenni, akkor nagyon téved. A sok példa által szerintem ép az ellenkezőt érjük el, mint ami szándékunkban volt. A példák halmazában a gyermek könnyen elvesztheti a szabályt, s ugy járhat, mint én, mikor syntaxista voltam, hogy a tömérdek latin szókőtési példa közül, mit buzgó tanárom belém disputált, egy pár megmaradt ugyan emlékezetemben, de rövid idő alatt elfelejtettem, mire vonatkoznak azok. Én nem vagyok paedagogus, de e tapasztalat feljogosít azon véleményem kimondására, hogy sokkal jobb, ha egy-egy nyelvtani szabály főlvilágositására csak két három példát hozunk föl a gyermeknek, s a többit ő vele magával alkottatjuk meg, mint ha általunk készített, tucatokra menő példákat magoltatunk be vele minden cél nélkül. • . Egy másik kifogásunk a fencimzett nyelvtan ellen az, hogy minden egyes fejezet után, az azokban foglalt szabályokra nézve szerző bizonyos kérdéseket tett föl. Mit akart ezáltal elérni? Ha ama kérdések a tanuló gyermek számára készültek, ugy szerzőnek eljárását teljesen hibáztatnunk kell. Mert a gyermek megtanulván a kérdéseket, oly szorosan fog azokhoz ragaszkodni, hogy ha más kérdést intéz hozzá a tanitó, zavarba jön a felelni nem tud; igy aztán elveszti azt, amire pedig már mindjárt nevelése kezdetén szoktatni kell, elveszti önálló gondolkozását. Ha pedig ama kérdések a tanitó számára készültek, akkor egy részt nem jók és nem elég terjedelmesek, másrészt nincs helyök abban a könyvben, mely egyedül ós kizárólag a tanulónak van irva. Ez utóbbi állitásunk helyes voltát nem fogja kétségbe vonni, — aki tudja, mi célból készülnek a külföldön oly nagy számmai s már most mi nálunk is, az úgynevezett „vezérkönyvek", a tanitók útbaigazító kalauzai. Előbbi állításunkról pedig bárki meggyőződhetnék, ha a könyvbe beletekint. Minthogy azonban erre alkalma nincsen mindenkinek, állitásunk igazolására a sok közül álljon itt a következő példa. Miután szerző elmondja, hány száma van a főneveknek, a következő kérdéseket teszi föl: Hány száma van a főnévnek? Melyek azok? Mikor egyes? mikor többes a főnév? Na már ha épen az általunk fölöslegewkytíra