Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-07-30 / 31. szám

oltani a lámpát, mely másfélszázad óta világitott már e bércek között, hintvén ott fényét az igaz tudománynak, a magasb miveltségnek; látta becsukatni ajtajait azon méhkasnak, a melyből évről évre uj meg uj rajokat bocsátottak ki az igéket hirdető apostolok, hogy legyenek uj erők, a kik a kidőltek helyébe álljanak s neveljék számát azon szellemi tőkének, a tudományos emberfők mennyiségének, a kikben van, a nagy Széchényi szavai szerint, a nemzeteknek, a hazának igaz és valódi gazdagsága. De a mi istentől van, azt emberi erő meg nem döntheti. A szellem, melynek rendeltetése halhatatlanság, a koporsóból kitör és eget kér. Sejelenség az, a mit én minden ünnepélyes alkalommal felmutatni meg nem szűnöm; ez az, a miért én a multakról emlékezni oly igen szeretek: mert csak ámulták tanitanak bölcseségre; a mult az a kútfő, a melyből kell lelkesedést vennünk. S boldog az, a kinek ily tárháza van, a melyből, mindannyiszor meríteni, a melynek emlékeitől lelkesülni lehet. S nekünk van ilyen! S ez az, a mi lelkemben szent örömet fakaszt. Látni t. i. a gondviselésnek halkan bár, de eredményeiben ki nem maradva munkáló, ótalmazó, vezérlő kezeit tanodánk sorsa felett; látni, mint fordulnak ismét fölfelé az aláhanyatlott csillagok, mint oszlik az éj köde, mely láthatárunkat megülé; látni, mint jődögélnek vissza az elhagyott oltárhoz a szétriadt papok, hogy a már-már kialudni készülő tüzet uj lobogásba hozzák: az ily látomány, nem lehet, hogy a szivet dobogásba ne hozza, az örömkehely keserűségei közé édes öröm italát ne csöpögtesse s uj meg uj ösztönre ne buzdítson, kiáltván a halandó fülébe: Excelsior! Feljebb, feljebb, mindig magasabbra! E buzdító igék hatása alatt kezdettük meg ez iskolai évet, folytattuk napjait s munkálkodtuk át ugy a külső jólét, mint a belső erősödés, gyarapodás létrehozásában. Erre volt irányozva mind küligazgatóságunknak, mind a tanári Karnak osztatlan munkássága, igyekezete, hogy mig amott az anyagi növekedés vegyen nagyobb gyarapodást, itt a falaink között egybesereglett s vezető gondjaink alá bízott ifjúság nyerjen szellemi tápot ugy az erkölcsökben, mint a tudományos ismeretek elsajátításában. A szíves, a teljes önodaadással teljesített fáradozás nem is volt áldástalan, mint isten nem is szokta áldásait megvonni semmi oly igyekezettől, a mely önzetlenül, az ő nevében kezdetik, az ő nevének dicsőségére s az emberi nem jólétének előmozdítására folytattatik. Küligazgatóságunknak azon régtől táplált vágya, hogy e tanodának immár a kor követelményeihez képest szűk épülete nagyobbittassék, áldozatkész pártfogóink adományai folytán közel áll a teljesüléshez, s talán már a jövő év tavasza felhozza a napot, a melyben az alapkövet letehetjük, a melyen lesz fölemelkedendő az az uj csarnoka a tudományos művelődésnek, a melynek dicsősége, mindnyájunk óhajtása szerint, legyen nagyobb, hogy nem mint volt az elsőnek dicsősége ! Küligazgatóságunké az érdem, hogy visszaállítván még 1869/70-ben az egykor oly szép hírnek örvendett jogi tanfolyamot, annak ez évben már 2-od évét végezhették e pályára lépett ifjaink, s a melynek 3-ik évszakaszára nézve hasonlóan megtétetvék mindazon előintézkedések, a melyek annak a jövő évben leendő megnyitására megkívántatnak; a mi, ha megtörténendik : elértük azt a pontot, a hol megállapodv án, minden erőnket a belső consolidatio művére fogjuk fordíthatni, hogy a minő lesz a k ü 1 s ő, oly erős, ol y hatalmas legyen a belső is, a mely adja meg mindé nnek igagi becsét, valódi értékét, nagyságát. AZ ekkép megszaporított szakokban, tehát az egész egységes lyceum elemi, gymnasium i, bölcsészeti és jogi osztályaiban, egybesereglett ötödfél száz növendékség művelésével, vezetésével foglalkozott tanári testületünk. Nem volt ez kicsiny feladat. Annyi különböző vérmérséklet, egy enetlen képzettség, különbözése a szellemi tehetségeknek, a mennyiekkel e nagy tömegben találkoznunk kell, annyi akadályokat gördítenek a legmegfeszitettebb tanári szorgalom s intentio eleibe is, hogy azoknak legyőz ése s a divergentiák közé összhangzat hozatala nemcsak a test fáradságát, hauem a lélek minden tehetségének összes működését is annyira igénybe veszik, hogy nem helytelenül mondottnak kell ama régi maximát vennünk, hogy a kit az istenek gyűlölnek, azt gyermeknevelővé teszik. Ó bár ugy lenne aztán, hogy azok, a kik e sokszor ember-feletti munkát látják s látják később az eredményt is, fel tudjanak emelkedni a méltatásban az igazi szempontra; bár a n emzedék, midőn egykor tudományos képzettségének aratja kalászait, emlékezzék rá, hogy azokat a göröngyöket, a melyeknek barázdái között azok termettek, a mi a r c áinknakveritékei öntözték, termékenyítették meg; bár el ne felejtenék, hogy a tanodák, e dajkáló édes anyák, saját emlőiken nevelték fel őket a hazának, az egyháznak s az emb eriségnek! Istené az áldás, mienk a munka! Ezért tartotta tanári karunk hivatásából folyó szent kötelességének a nevelő-oktatás eredményének biztosításáért mindent megtenni, hogy a vezető gondjaira bízott növendékek erkölcsi és tudománybeli gyarapodása akkép vitessék előre, a mint azt a józan nevelési elvek megkívánják; ezért igyekezett minden lehetséges és célra vezető módot felhasználni s alkalmazni, hogy a siker biztosittassék. Istené az áldás, mienk a munka! Ezt érezték, ezt kellett érezniök növendékeinknek, hogy azon remények, — a melyek a szüléket arra bírták, hogy őket, szivök legdrágább kincseit, a művelődés e csarnokába, nem ritkán messze földről, hozzák,—teljesedésbe menjenek. S a legnagyobb résznél e remény ek nem is csaltak meg. Erkölcsi tekintetben mentek maradtunk min.