Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-07-02 / 27. szám

dekelheti oly férfiú halála, a kinek létéről nem volt tudomása, nem hogy érdemeiről lett volna személyesen tapasztalása. Pesten nagyon szokás, hogy egy és ugyanazon háznak lakói többször együtt lakás után is teljesen ismeretlenek egymással. Ha csak más uton is nem találkoznak, az egy födél alatti lakás nem ok az egymás*iránti érdeklődésre, A szegény elaggott falusi lelkész, ki, miután az élet fáradalmai meggörnyeszték tagjait, szenvedései pedig ágyhoz láncolák testét, egyik fia házánál, zárt családi körben várja élete végét, valóban csuda volna, ha e kisded körön tul is terjedt volna ittlétének és kilétének tudomása. Buda-Pest nem az öregek tisztelésének városa, nem azon város, hol az ember jőne tekintetbe, nem a város, melyben a valódi érdem megtalálná méltatóját. Különösen Budapestnek mai korszaka, a sugár- és körutak tervezgetésének kora sem arra való, hogy körültekintő, még kevésbé arra való, hogy visszapillantó is legyen. Természetes, hogy a 79 éves aggastyán legfölebb útjában van a rohanóknak, s igazán kegyetlenséget árulna el, a ki megirigyelné csendes ki multát s még hosszabb élet kívánásával azon kifakadásra kényszerítené az érettkorut, hogy „hadd megyek innét, hol életem egyetlen örömét, — a tanulást és tanítást, immár nem engedi folytatnom kimerültségem. Elmondhatom én már Pál szavaival : „Feláldoztatom / n már és közelget feloszlásom. A nemes harcot én megharcoltam, futásomat e 1-végezjtem, ahitet megtartottam: végzetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet magád nekem azúr ama napon, az igaz bir ó." stb. E szavakat fejtegeté a boldogultnak koporsója felett Török József segédlelkész ur, felmutatván némely oldalait a harcoknak, melyeket a boldogultnak megvívnia kellett, s ecsetelvén a pálya némely részleteit, melyen a köztársak elismerése mellett futni látták az elhunytat mig ereje birta. Személyesen az immár üdvöztiltet én nem ismertem, családjával sem volt érintkezésem, de nevére már tanuló koromban lettem figyelmes, s nem mindennapi hangzása felejthetetlenné tette azt előttem. Mint papi család gyermekét és a papi hivatás felkent bajnokát, különösen egy vonása jellemének emeli ki őt kor- és kartársai közöl : az élet komolyabb jelentésének jókori és telyes felfogása. Ebből következett azután fáradhatatlan munkássága a szóval és tollal magasabb, nemesebb eszmék szolgálatában, és rendithetetlen hűsége az egyszer elvállalt szolgálatban. Egyik közhasznú és a még akkor zsenge magyar tudom, akadémia által is méltatott munkája annyira megfelelt az 1830—40 évek Közti szükségeinek, hogy egymás után három kiadást ért. Irodalmi munkásságának java, sajnos, azon időbe esik, mikor a félreeső falusi magányban készült kéziratnak végtelenül nehéz volt megtalálni útját a sajtón keresztül a gyér olvasó közönség kezébe. E nehézség a komoly iránvu kéziratok elől most sincs egészen elhárítva, de volt idő, mikor a hivatottabb iró is azon tudattal dolgozgatott kéziratain, hogy az kéziratnak fog maradni ki tudja meddig. Edvi Illés Pál iránt igazságtalan volna, ki őt azon munkái után Ítélné meg csak, melyek nyomtatásban is megjelentek. Munkásságának becses részei ugyan ezek, de csak részek, nem munkásságának telje, és hűségének jelei ugyan, de a hűség el nem hagyta utolsó lehelletéig. Higyje meg szerkesztő ur! mindig a büszkeség egy kis érzete szállja meg kebelem, midőn egy-egy protestáns papi család jóravaló ivadékáról értesülök, a miben annál több az érdem, minél szűkebb anyagi viszonyok környezik rendesen a protestáns papi házat. Ellentétül azután mindig eszembe jut az a megmérthetetlen veszteség, melyet az ország és a nemzet szenved azon fiaiben, kik ép testi és nem egyszer kiváló szellemi tehetségeik mellett, gazdag plébániákban, nőtelen éietők következtében törvényes utódok nélkül múlnak ki az élők sorából. Edvi Illés Pál olyan házban halt meg, melyet fia épített, de melyet, mint beszélék, eladott s töszomszédjában másikat épit, még szebbet és még nagyobbat. Temetés alatt az ég borús volt, s rokonszenvezett a gyászos felekkel, kik között legelői két kis leányunoka nézte a szomorú szertartás csendes lefolyását Kifeszített esernyővel álltunk ott a kertre nyíló udvaron és hallgattuk a már nevezett szónok jótékony hatású előadását. De midőn a koronáról kezdett beszélni, eszembe jutott, hogy a görög bibliában eszó Stefanos áll, mi eredetileg koszorút jelent, a győzteseknek nyújtatni szokott koszorút, és ráesék a szemem a koporsón fekvő koszorúkra és fájón érintett a gondolat, hogy ime junius 24-én vagyunk, a lomb- és virágtelj korában, és a koporsón nem látok csak csinált virágú koszorúkat. Itt vagyunk Pesten, hol sokszor azt se tudjuk, hová legyünk a sok „muzsiká"tól, és Edvi Illés Pál koporsója fölött csak a távolban repkedő fecskék csicsergése hallik hallottas ének helyett, melyet talán csak megérdemelt volna az, kinek lelkében nemcsak prózában, hanem versben is megörökített igazságok, fogalmazott sőt valóságos dalok is termettek. A mult szerzett érdemeket meg nem hálálni annyit tesz, mint az érdemeket teremtő talajt öntözetlen hagyni, es a homokos környékü Pestnek még sokkal több viz kell, mint más kevésbé sivár talajnak. # A szatmári ref. egyházmegye egyik büszkesége, s a botpaládi reform, egyház köztiszteletben álló lelkésze nt. Kiss György ur nincs többé, folyó év junius 5-én hosszas betegség után megszűnt élni. Született a boldogult Demecserben Szabolcsvármegyében 1807-ben. Atyja volt Hegymegi Kiss György ó-fehértói, apagyi s demecseri lelkész és felsőszabolcsi assessor.