Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-06-18 / 25. szám

tűzhely, a haza, a nevelés oltára, és a sirok körül tanítással, buzdítással, és vigasztalással forgolódó és őrködő lelkészt. A harmadik helyen jelzett beszédben sajnálom, hogy miután a bevezetés és az első rész oly jól indult, a szerző Nikodemusnak Jézussal lett találkozása alkalmából, a gazdagtartalmu evangéliumban kinálko zó nagy eszméket ki engedte siklani kezeiből, és helyettük lapos következtetéseket szedett fel. Reméljük, hogy e téren szerző nevével többször is találkozunk. Következik Simkó Gusztáv, bánki ev. leik. és nógrádi esperes, ki husv. u. 4-ik vasárnapi beszédében Jézus búcsúbeszédeiből (Ján. 16, 3—15) vett eme szükséges kérdéssel: „Hová mégy?" állítja meg a föld vándorát — az embert, és pedig 1-ör az ifjút, ki az élethivatás megoldásához készül, 2-or a meglett korút, kie hivatásában forgolódik, 3-or az öreget, kinek hivatása maholnap véget ér, és ezeket egyenkint a tavasz, nyár, és ősz megfelelő és párhuzamosan kivitt képleteivel, az élet nagy és fontos céljára inti. Ezen egy beszédben is fel lehet ismerni a szerzőben a gyakorlott mestert, ki a jól és tisztán körvonalazott tervrajz közt biztos kézzel vezeti ecsetjét, és sem egy vonással többet, sem egygyel kevesebbet nem tesz, mint mi a kép jóleső symmetrikus öszhangzatához szükséges. Igen derekas, jól átgondolt és keresztül vitt beszéd. Horváth Sám uel, tót-komlósi ev. lelkész, és békési érdemesült esperesnek két baszéde van e füzetben, egy áldozó csütörtöki, a másik sz. h. u. 4. vasárnapra, amaz: „Miben kell a mennyországot már e földön keresni" (Márk. 16,14—20), a második : „M i v e 1 vigasztalódjunk, mikor a jó ügyért sokat kell szenvednünk?" (Rom. 8,18—23) cimek alatt. Alig van nehezebb prédikáció, mint az áldozó csütörtöki, ha ez ünnepet betüszerénti bibliai értelmében meghagyjuk. Ugy látszik, ezt érezte szerző, és érezte egyszersmind azon eszme fönségét, melyet egy nagynevű theologus ugy fejezett ki: hogy a keresztyénségnek nem annyira az a célja, az embert a mennyországba juttatni, mint inkább a mennyet az emberbe. A keresztyén egész élte mennybe menetel, amennyiben folyton alkotja meunyotszágát. Ezen eszme a keresztyénség szempontjából nem volna-e jogosult azon ünnepen, mely az emberi természet glorificatiójának tényét ünnepli? Szerzőt egyházunk munkásai egyik veteránjának tartom, de ugy látszik megtartotta magának, amit Schleiermacher ily megifjitó eszme hatása alatt esküdött magának: az örök ifjúságot. A második beszéd is ily ifju ruganyos lélekről tanúskodik. Loncy Gyula, arci lelkésznek két beszéde van közölve: „Mi által képesit isten szenvedéseink elviselésére" (Ján. 15,26 v. és 16—4) a pünköst előtti vasárnapra; és: „Veszedelmesebb lelkünkre a gazdagság, sem u i n t a szegénység", sz. h. ut. 1 vasárnapra. Az első beszéd első érvét sem az alapigében, sem léi' anilag nem látom igazolva, amit ugy látszik, szerző is érzett. A második beszéd tárgyának viszájáról, a szegénységről is ugyan azt, ugyanazon érveléssel, épen ily jól el lehetne mondani. Egyébiránt a beszédek a maguk szempontjából megállják helyöket, jól vannak irva, és gonddal kidolgozva. A két pünkösti beszéd közül az egyik Győr y Vilmos, orosházi-, a másik Zelenka Dániel, vanyarci lelkész, és érdemesült esperesé. Az első beszéd szerzőjében, kivel e füzetekben többször volt alkalmunk találkozni, nem tudom mit csudáljak inkább, azt az inventiót-e, melylyel az irás eszme tengeréből a legtöbbször oly tárgyat tud kikapni, melyben mint gyupontban egy egész eszmekör sugarait egyesíti, vagy pedig azon, a közmondásos német nehézkességtől elütő könnyüdséget, melylyel velünk a legmélyebb mélységet meglábalja, a magasságot is megjárja, anélkül, hogy erőködésével sértene vagy untatna. Jelen beszéde tárgya : „A vallásos lelkesedés" (Ap. csel. 2,1—14, hozzávéve 39—41,); és ezt alapigéje nyomán e három vonásban jellemzi :a lélek szól, a világ sért, az I s t e n megsegít. Itt van három fővonásban az egész pünkösti történet, az egész egyháztörténet, az egész világtörténet. Szerettem volna, ha főeszméinek kivitelére kissé több gondot fordít, jelesen a lelkesedésnek épen vallásos jelzőjét egy kissé jobban színezve előtérbe állítja ; és nézetem szerint nagyban emelné a beszédnek ugy műbecsét, mint píinkösti hatását, ha a világ és a keresztyén vallás, mint vallás-erkölcsi elv viszonlagos harca lélektani és elvi szükségességben is jobban ki volna emelve. A másik beszéd e felhívással ünnepel: „E p ü nkösttel a hitbuzgalomban gyarapo dn u n k kell" (Ap. csel. 10, 42—48), és pedig az ért, mert 1., Csakis ahitbuzgóság által háríthatjuk elmagunktóla vallásbeli közöny vádját: 2., csak az által tarthatjuk fönn egyházunkat; 3., csak az által válhatunk Jézus, és apostolai, és dicső emlékű egyházujitóink — méltó követőivé. Szónok szerető kézzel tapint a hazai protestantismus fájó sebére, hogy annak fájdalmából pünkösti lelket, és ez által gyógyulást eszközölne. Holles Dániel, csetneki ev. lelkésznek két szép beszéde van e füzetben, melyeket tárgyuk mély és elvileges falfogása, folyékony és amellett magvas irály, rhetorikai súly, és különösen a második beszédben hazánk nemzetiségi viszonyai közt kor-, idő- és alkalomszerűség egyaránt kitűnően jellemeznek. Az előbeszéd tárgya-: „A valódi keresztyén felebaráti szere t e t\"(l Ján. 3,13—18); a másiké : „A testvériség" (1 Pét. 3,8.9 sz. h. u. 5-ik vs.) A két beszéd tárgya rokon, és mégsem ugyanaz; ugy szólván egy sugár kétféle prizmatörésben. Amabban a szeretet, amint azt a ker. vallás életiránya főelvéül magasra emelte; ebben a szeretet, ahogy azt korunk, mint