Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-15 / 3. szám

szólásokkal való azon hamis játékban fekszik, hogy az ember soha sem tudja, elvtárssal van-e dolga vagy elkeseredett ellenféllel. Tehát természetfelettiség és történelmiség a speciális vonások, melyek uj apologetánk szerint az igazhivőség ismérvéit képezik, s nem különö3-e, hogy mi romboló, nihiiisticus irányzatúak szintén e vezérszókat tűzzük zászlónkra ? Nekünk, a mi terminológiánk szerint, a vallás mindenestől természetfeletti; amennyiben annak lényegét istennek lélekben és igazságban való imádásába, a szellem szabad müködéséhe helyezzük, ami a természeti megkötöttségnek homlokegyenesti ellentéte ; de azért mégis a „Figyelmező" bátran a természetfelettit tagadók közé sorozhat bennünket, ha ő orthodox elvtársait követve, az alatt az ó- és uj testamentumban elbeszélt csudatörténeteket érti, melyeknek szószerinti hivésétől függne földi boldogságunk és mennyei üdvözülhetésünk. Szintúgy vagyunk a keresztyénség történelmiségével. Hogy oly irány, mely törekvéseit az emberi szellem történelmi fejődésére alapitja, a történelmi tényeket nem ignorálhatja, magától értetik. Ámde van egy vallástudományi iskola, mely a keresztyénség történelmiséget abba helyezi hogy a vallástörténelmi tények felfogását is merevültnek és változhatlannak mondja; mintha bizony a történelem becse abban állana, hogy az emberek kebeléből rég kihalt események külsejét mint bebalzsamozott múmiát megtartsuk, és nem abban, hogy a benne rejlő világrrozgató nagy eszmét, mely tartalmi gazdagságának egyes mozzanatait rendre kifejteni törekszik, felfogjuk és belássuk, hogy annak, ami régebben symholum alakjában jelentkező sejtelem, vágy, később remény volt, a folytonosság törvényénél fogva valósággá fejlődnie kell. Yalóban, lehető volna-e, hogy lelkünk legszellemibb ösztöne a vallás, a változó korok tudatában mindég egy és ugyanazon módom tükröződjék, és hogy felfogó tehetségünk semmi visszahatást ne gyakoroljon arra, amit befogad ? A keresztyénség történelme az ellenkezőről tesz világos tanúságot. A keresztyénség, mely első fellépésekor az átöröklött nemzeti koriátok közt mozogva, a zsidóság messiaticus képzeletínéi magasabbra nem emelkedik, Pálnál csakhamar universalis irányt vált, mely görög miveltségi elemekből meritve, vallásunk szerzőjének személyét és tudományát nemesebb, szelemibb szempontból fogja fel. A következő korban a keresztyénség felfogása ismét lényeges változásokon megy keresztül. A keleti gnosticismus látomásai és a neoplatonismus egyoldalú szemlélődései által a keresztyénség azon veszedelemben forog, hogy henye speculatiókba elmerülve, életrevaló irányzataitól végkép eltérittetik, s ezért kétségkívül csak előnyére szolgált, hogy a nyugati római egyház practicus tapintattal egyháztársadalmi célokat tűzvén ki maga elibe, ama feliengősségeknek határt veteit; de más részről ki tagadhatná, hogy Róma hagyományos világuralmi célzatait követve,oly mozzanatokat fejtett ki, melyek a keresztyén tan ős felfogása szerint abban épen nem feküdtek ? Könnyű volna e fejtegetéseket egész a mai időkig lehozni és kimutatni, hogy minden egyes kor a keresztyénséget általános miveltsége szellemében fogta fel, s minthogy épen az az ut, hogy a vallást az életre gyömölcsözővé tegyük, felfognia kell. Napjainkban is a vallás sem nem egyetlen, sem nem kiváló intézmény, mely a mult századok avult formáiból kivergődni, és az idő és körülmények kellékeivel magát összhangzásba tenni törekszik. Midőn a társadalom minden viszonyai átalakulóban vannak, midőn minden régi intézmény romba döl, hogy más humanusabb intézménynek adjon helyet, valóságo: csudának kellene történni, ha a vallás, mint mind ama törekvések mozgató, elevenítő lelke, érintetlen maradna. De midőn a vallási eszmék átalakulnak, önként értetik, hogy lényegöknek ugyanazonosnak kell maradni, különben nem volna átalakulás, hanem ujdonat uj valami; ha pedig az marad, a mi eredetileg volt, akkor az átalakulási folyamat történelmi alap nélkül, vagy attól elszakadva nem is képzelhető. Ha a „Figyelmező" tudós szerkesztőjének apologetikai törekvései többre nem terjednének, mint azokra, amiket programmjában kijelölt, akkor aligha ugy nem jár, mint Watson, ki midőn „Apology for thebible" cimü munkáját III. Györgynek ajánlotta, ez a cimet megnézvén, „soha sem tudtam, mondá, hogy a bibliának apologiára volna szüksége." Ennyiből áll, mit a „Figyelmező" tudós szerkesztőjének ezúttal mondani szükségesnek tartottam. Ha majd a most csak ugy általánosságban odavetett vezéreszméit bővebben kifejtendi, azon esetre hozzá • szólunk mi is újból a dologhoz, s átalában Lessingnek Gözehez intézett e szavaival kivánom befejezni jelen védekezésemet: „írjon pásztor uram, és Írasson csak