Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-05-28 / 22. szám

kább azon végfeleletéből*). melyet ápril 18-dikán 1521-ben a császár és a wormsi országgyűlés előtt adott. Ó itt leginkább lelkiismeretére hivatkozik, mint legfőbb törvényszékre, melyet mindenki saját keblében hord. A lelkiismeret joga és szabadsága szerint nem csak sz egyház maga; de az egyén is felülvizsgálhatja az egyházi tanokat és cselekvényeket, és ha ugy találja, hogy egyéni meggyőződésének többé meg nem felelnek, ellent mondhat azoknak. Épen ugy az egyházi hagyományokat is az egyéni meggyőződés és a lelkismeret ítélőszéke eléhelyezi,és mondja, hogy másokkal felcserélhetik ; sőt az egész egyház megújítását, az egyén és a község lelkiismeretének szabadságára bizza. Luther ily értelmű beszédére a császári tisztviselő eképen felelt: a mit egyszer az egyház határozott, abba minden tagjának bele kell nyugodnia, a felett minden vita megszűnik, minden tárgyalásnak vége van. Mintha csak a müncheni érseket hallanók Döllinger ellenében! Hová jutna a dolog, ha minden egyháztag saját egyéni meggyőződésére és lelkiismereti szabadságára hivatkozhatnék, ha a bevégzett határozatoknak ellenszegülhetne ? Ezen az uton a jogbiztosság az egyház hitében és életében lehetetlen volna. Ha ily szavakban a császári tisztviselő a tekintélyegyháznak mindent alárendel, Luther ellenben mindent az egyén és község szabad lelkiismeretétől tesz függővé. A „jurare in verbo magistri" elvet Luther sehogy sem fogadta el, e szerint nem szabad a protestáns egyházban valami tekintélyre mint ilyenre alapítani minden üdvét, legyen ez a tekintély valami tan, Heidelbergi vagy Luther-fé e káté, vagy valami személy,Kálvin vagy Luther maga, vagy valami rendszer, mindezen tekintélyek ránk nézve feltétlenül kötelező erővel nem birnak és a vallás és egyház utján a továbbhaladást meg nem akadályozhatják. Itt minden az egyén és község lelkiismeretére bízandó. Azok, kik a tekintélynek az öngondolkozást és a lelkiismeret szabadságát feláldozzák, többé nem Luthernek, hanem eme császári tisztviselőnek, a római egyház szószólójának követői. A szentségekről szóló tanát Luther a „babyloniai fogságról" cimü iratában tárgyalta. A szentségek nem hatnak csudaképen és titokteljesen ex opere operato, hanem csak is az isten igéje és az abból származott tanítás és buzdítás által, ha az az *) Schenkel: Luther in Worms und Wittenberg S. 125. 129. akaratra és az ismeretre befolyást gyakorol. A papi magicus elem helyébe a szellem-erkölcsi elemet látja a szentségekben, melyek magokban csak is külső jelek és szertartások, sem jók sem roszak, és csak akkor válnak erkölcsi becsüekké, ha az ember magatartása és hite olyan, hogy általok a vallás-erkölcsi élet fejlesztetik A bor és kenyér átváltoztatása vérré és hússá az ur vacsorában nem más Luther szerint, mint koholmány. Ha későbben az ágostai hitvallásban az ur vacsorájáról tanítják a Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétét, ós hogy azokat a vele élők valósággal veszik, „quod corpus et sanguis Christi vere adsint et distribuantur vescentibus" (Oonc. 12.); és ha a keresztelésről mondatik, hogy általa részesittetünk isten kegyelmében, „quod per Baptismum offeratur gratia Dei* (tehát ex opere operato, mivel másnak hozzájárulásáról itt nincsen szó, Conc. 12.): akkor ezek oly fogalmak, melyeket Luther eredetileg nem ismert és melyek a m llett tanúskodnak, hogy az egyház mostani tana nem egyértelmű Luther első és tiszta tanával, hanem csak a későbbi évek dogmatikai, szűkkeblű irányából eredeti Az addigi papi tekintély és hatalom helyébe Luther az általános papság fogalmát tette, leginkább a „német keresztyén nemességhez * címzett munkájában, mely különben is oly nagy fontosságú, hogy méltán a reformátio „magna chartaijának mondható. E szerint a papok és világiak között rangkülönbség nem létezik, hanem mint keresztyének az általános papság (ailgemeines Priesterthum) fogalma alá tartoznak. A pap nem más,mint hivatalnok, nem bir az u. n. kitörölhetlen jelemmel (charakter indelibilis), ha hivatalát elveszíti, megint csak olyan közönséges ember, a milyen azelőtt volt. Papok és világiak között rangkülönbség csak a keresztyénség hamisításán alapszik. Yan ugyan kétféle hivatal, a világi és az egyházi, de mind a kettő ugyan azon keresztyén szellem szolgálatában áll, és a világi nincsen alárendelve az egyházinak. Az apostoli egyház nem húzott határvonalokat az uralkodók és alattvalók, a parancsolok és engedelmeskedők között, az igazi hiterő, nem pedig a rangmagasság a keresztyén valódi kitüntetése és becse. Hasonlólag nyilatkozik Luther a „bűnbánat szentségéről" már 1518-ban tartottbeszédében : „a papság nem hatalom, hanem szolgálat, melylyel a papok nem magoknak, hanem nekünk, azaz a községeknek szolgálnak." A már idézett Emser elleni iratában 1521-ben pedig Luther azt ál-41*