Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-05-28 / 22. szám

gelium, a Krisztusról való prédikálás a fődolog, mely Luther lelkiismeretét fogva tartja, a többi tárgy mellékes. Csak arra kell figyelni, nehogy Krisztus megint Mózessé,, az evangelium pedig megini törvénynyé váljék és annak tekintessék. Azért nem is tulajdonit ugyanazon fontosságot az uj testamentum egyes könyveinek. A rómaiakhoz irt levelet, mint kedvenc levelet, a legtisztább evangéliumnak, a lélek mindennapi kenyerének nevezi. Sokkal kisebb becsüeknek tekinti a zsidókhoz irt, a Júdás ós Jakab-féle levelet, valamint János jelenéseit is. A zsidók levelénél nem csak a Pálról való származást, hanem a gondolatmenet irányát is megtámadja, a szerzőről állitván, hogy tudós férfi lehetett ugyan, „hat aber doch etwa Holz, Stroh, oder Heu dem Glold, Silber und den Edelsteinen untermengt". A Jpkabféle levelet nem is akarja apostolinak elismerni, tartalmáról mondván, hogy egyenes ellentétben áll Pál tanával, Krisztust ugyan névleg nevezi egynehányszor, de semmit sem tanit róla, csak a törvényt és jő cselekedeteket hangsúlyozza, nem pedig a hitet, melyre mindenek előtt szükség van. Júdás levele sem sorozható azon főkönyvek közé, melyek a hit alapját képezik. A jelenések azonban sem az apostoli, sem a profetikus megnevezést nem érdemlik, egy vonalon állanak Esdrás apocryph negyedik könyvével és az evangéliumi szeretet szellemét, valamint a sz. lélek tanúbizonyságát benne nem találjuk. Ily módon, az akkori időt tekintve, Luther már is tényleg éles kritikus vo.t, és különben is, előadott nézetei a szent írásról ős annak magyarázatáról oly szabadelvűek, hogy felfoghatatlan, mily lelkiismerettel hivatkozhatnak Lutherre azok, kik a sz. irást az első betűtől az utolsóig csalhatatlan, isteni igazságnak tartják ós Hengstenberg tanárral a szamár beszélését 4. Móz. 22, 28 szerint, a hörcsök és a nyul kérődzését 3. Móz 11, 5 — 6 szerint valódi tényeknek állítják, inert a szent írásban áll; nem képzelhető mily alapon büszkélkedhetnek azok Luther iránti hüségökkel, kik Knack lelkészszel hiszik, hogy Józsua imádságávala napot megállította, s az alá nem szállott mind addig, mig a zsidó nép, boszut nem állott ellenségén. (Józsua 10, 12—13.) Nem képzelhető, hogy azok tartják magokat par excellence Luther követőinek, kik Cbristlieb, bonni egyetemi tanárral szószerint hiszik, hogy Jónás egy haltól elnyeletvén és három nap és éjjel gyomrában időzvén ismét szárazra vettetett (Jónás 1, 15. 2, 1 és 11.). Valóban mind azok, kik a szent irást betű és szó szerint minden kivétel nélkül isteni igazságnak tartják, többé nem követői Luthernek, akárhogy hivatkoznak képzelt mesterökre. Luther nézetei a jó cselekedetekről és a hitről is nagyon tanulságosak. Azon nézeteket már 1520-ban május 29-dikén tartott beszédében tárgyalta, melyet Jánosnak, a szászországi hercegnek ajánlott. Itt eleinte tiltakozik azon szemrehányás ellen, mintha ő a jó cselekedetek becsét kisebbíteni akarná. Ő csak azokat a jó cselekedeteket támadja meg, melyeket az ember kényszerűségből, az egyház parancsolatából visz véghez. Alamizsnát adni, böjtölni, templomban imádkozni stb. azok nem mindég jó, sőt néha oly megvetendő tettek, melyek isten által kárhoztatnak, mivel nem a hitből, azaz nem a lélek teljes odaadásából az istenhez és a jóhoz, származnak, Az első és a legtöbb jó tett a hit. Hit alatt pedig nem valami theologiai tan/ogalmat ért, hanem mint már emlitém, a lélek teljes odaadását az istenhez és a jó lelkiismeretet isten irányában ; a milyen a lelkiismeret isten irányában, olyanok a jó cselekedetek is, melyek abból önként folynak. Erkölcsi jó csak azon törekvésből származhatik, hogy istent szabad és tiszta szívvel szolgáljuk, nem pedig az egyház hagyományai és parancsolatai iránti engedelmességből. Mihelyt szokásból, félelemből, kényszerítésből vagy más külső indokból viszem véghez a cselekedetet, azonnal elveszíti erkölcsi értékét. Valami tanforma iránt azon időben mág ne.n lévén lekötelezve Luther, e tekintetben közönyös is maradt: a fődolog náia a személyes hit, mely megint nem valami egyháztanban áll, hanem a szellem önálló tette és iránya a jó cselekedetekhez, mint a forrás a vizhez. Ez a „sola fides", melyet Luther mindenek előtt különösen nagyrabecsült reformátori első és döntő éveiben. Ha a protestáns egyházban ma sokan vannak, kik Stahl, Hengstenberg után indulva, ezen jellemzett „soia fides" helyébe a confessiók hitcikkeit, mint minden üdv forrását akarják érvényre emelni, akkor azok Luther eredeti reformátori szelleméhez hűtlenek, mert ő akkor hitcikkekre nem is gondolt, s ezek csak akkor támadtak, midőn egyházi és világi tekintélyek a reactióval szövetséget kötvén, a reformátio szellemmüvét a betű bilincsébe verték. A lelkiismeret szabadságára fősúlyt fektetett Luther, ez kitűnik légin•