Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-05-14 / 20. szám

elég helytelenül — azért, mert haragszik papjára, elke­rüli az istenházát is, jóllehet az csak azt tevé, mit hivatalos kötelességénél fogva el nem mulaszthatott. Az ily gyülekezeti tagok csak ugy adhatók vissza ismét az egyháznak, ha a lelkész személyes magaviselete által igyekszik megnyerni azokat. A személyes befolyásnak a hivatalos eljárás feletti túlsúlya különösen korosabb lel­készeinknél tapasztalható, kik jóllehet nem valami kitűnő szónokok, sőt az agg korral együtt járó gyengeségök, na­ponkint hanyatló erejök miatt szembetűnő fogyatkozáso­kat mutatnak fel, gyülekezetök előtt mégis köztisztelet­ben és szeretetben állanak. Mert érzik, nagyon is jól ér­zik a gyülekezetek, hogy egy derék lelkész rájok nézve nagyobb kincs, mintha még oly jó pap volna is. Már csak e körülmény is elég világosan mutatja, hogy bár­mily kevésre becsültetnek is napjainkban a vallás szoká­sai, rendeletei, az élet vallása még is csak ér még vala­mit, minél fogva a gyakran emiitett idegenkedés az egy­háztól, még korántsem a vallástól való elidegenedés. Kire tehát valamely gyülekezetben lelkészi hivatal bízatott, személyiségével folyjon be a gyülekezet tagjaira; mindenki irányába őszinte jó akaratot érezzen és nyilvá­nítson, minden egyes gyülekezeti tag örömében és bána­tában részvétet tanúsítson; erősödjék s nevekedjék ebben lehető gyakori érintkezés, a gyülekezet szellemébe mé­lyebbre hatás, valamint az egyes viszonyok helyesebb is­merete által; szóval: mint Krisztus szolgája, mint az ur szőlőjének munkása forgolódjál a gyülekezetben, melyet reád bizott. Természetes, hogy itt az egyéniség nyomul előtérbe, líert a „jó pásztor" a mi példányképünk, és a jó pásztorról szóló evangelium az egész lelkészet magna chartája. „Én ismerem az enyimeket és az enyimek is­mernek engem," ez legyen kedves hivataltársaim jelsza­vunk, melyből egy betűt sem hagyhatunk el. Az evan­géliumi történetből tudjuk, hogy Jézus az övéit ismeré és az övéi által ismertetett, nem a sokféleképen félreér­tett messiási eszméryeért, hanem személyeért, mely el­lenállhatatlan varázserővel hódította meg a sziveket. Igy különbözteti meg msgát a bérenctől is, ki a juhokkal nem törődik; igy állítja magát a farkas elibe, hogy fel­áldozza életét juhaiért. Szolgáljon ez utmutatásul lelké­szetünkben. Nem kell attól tartani, hogy az egyén miatt a hi­vatal háttérbe szorul és tekintélye a gyülekezeti tagok tudatában alább száll. SŐt ellenkezőleg. Az ujabb idők­ben a papi hivatal kelletén tul való hangsúlyozása rosz hirbe hozott bennünket s tekintélyét alább szállitá; a hol pedig még pietással viseltetnek a papi hivatal iránt, ezt nem annyira a hivatal tekintélye, mint derék lelkészek személyisége tartotta fenn. Ezen kívül korunknak szo­kása, hogy sokan minden iránt, a mi a papi hivatallal jár, már előre bizalmatlanok s csakhamar paposkodással, hierarchiai tendentiával vádolnak. Különösen a félmivel­tek nagy tömege valóságos borzadást érez a papok fe­kete ruhája iránt. Ezért kellenek mindenek előtt alkalmas egyé­niségek a lelkészi pályára, hogy ezen előítéletet legyőz­hessék s a papi hivatal korábbi tekintélyét visszaállít­hassák. Ismertem egy lelkészt a pesti egyházmegyében, ki az egész városban nagy tekintólylyel bírt s különösen a szegények ügyét karolta fel s hordozta szivén vallás különbség nélkül, protestánsok és r. katholikusok for­dultak hozzá szükségökben; azt beszélik róla még most is, hogy az egész városban minden házat ismert és valahányszor egy szűkölködő család részletes viszo­nyairól volt szó, azt szokták mondani: „kérdezzétek meg csak az öreg E—t, mert az mindnyájokat ismeri." Oly jól esik vissza emlékeznem e tiszteletet gerjesztő szelid, görnyedt alakra. Ő ismerte az övéit és az övéitől ismer­tetett. Lelkészeténél háttérbe szorult hivatala. Csak kö­zépszerű szónok volt ; e helyett személyes befolyását ve­tette mérlegbe hol lelkészkedni kellett, s még ma is felejthetetlen azok előtt, kik őt ismerték, vagy vele érintkeztek. Pócs-Megyer, april 29-én 1871. SzásziIstván reform, lelkész. BELFÖLD. A tiszáninnein ref, egyházkerület közgyűlése. Miskolc, május 4. 1871. Egyházkerületünk tava­szi közgyűlését állandóan Miskolcon szokta tartani, s ezen tavaszi közgyűlés rendesen s tulnyomólag egyházi ügyeket vesz tárgyalás alá, s iskolai ügyekben, ha azok szükségszerüleg előkerülnek is, véglegesen intézkedni nem szokott, az intézkedés jogát az aratási sárospataki köz­gyűlésre bízván. Ezeket előre bocsátanunk azért kellett, hogy tisztában legyünk ezen közgyűlés jellemével, s azért is, hogy tudósításunk rövidsége okadatolt legyen. A gyű­lést főt. Kun Bertalan püspök ur, világi részről a rendes főgondnok akadályozva levén, Lovász Mik­lós elnök ur nyitotta meg. Alig nyilt meg a gyűlés, s mutattatak be a képviselők megbízó levelei, midőn a buzgó Szatmári Király Pál erélyesen felszólalt azon lanyhaság ellen, melyét protestáns ügyeinkben némely világi tagok részéről már többszörösen tapasztalnunk kel­lett. Előadta röviden de meggyőzőleg, mily veszély hára­molhat a közel jövőben egyházunkra, s főleg a dualisti­kus alapon nyugvó egyház szervezetünkre, ha a világi tagok a közgyűléseken részt nem vesznek, s az egyházi elemet ott a hol kell nem támogatják. Ezen felszólalás átalános helyesléssel találkozván határozatba ment, mi­szerint minden egyházmegyei küldött tartozik magát mind­azon esetben igazolni, melyben megjelenésében akadá­lyozva van. Ezután felvétetett az erdélyi egyházkerület tanügyi bizottmányának egyházkerületünkhöz áttett véleménye a boldogult közoktatásügyi minister középtanodai tanterv-

Next

/
Oldalképek
Tartalom