Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-04-30 / 18. szám

De megígérvén hogy összes benyomásaimat vázolom, ki kell terjeszkednem a temetés részleteire. Pontban 10 órakor a temetésre jelt adó harangok elnémulván, a koporsó kitétetett az udvarra. A nép már akkor, folyosókat, udvart, utcát tele töltve, mind ott volt. A boldogult hivatal társai, élőkön Főt. Török Pál superintendens és pesti lelkészszel, s gróf Teleki Sándor segédgondnokkal, a néhainak elnöktársával, a koporsó körül foglaltak helyet, melynek egyik "oldalánál két testvére s négy árvája zokogott. A gyülekezet szomorú éneke után főtiszteletű Török Pál ur mondott rövid, de igaz, szívből fakadt imát, mely a gyász isteni tisztelethez a hangulatot megadni igen alkalmas vala. Cifraság és szóár nélkül, a sebhedt sziv kellő közepéből volt véve a szó s a hang. Most a lelkésztársak néhánya, az egyházmegyében hivataltársai, nt. Molnár Pál alesperes, Sipos Pál főjegyző stb. karjaikra véve a koporsót, a közel templom tornácába vitték Itt tünt csak ki, mily népsokaság tisztelte meg utolsó tisztesség-tételével az elhunytat. A roppant tolongás miatt alig tudtunk bejutni a templomba. A gyülekezet lélekszámához (1800) képest nagyon téres templom minden zugában, a padok közti üregek, a karzatok, az előcsarnok, ajtók, annyira megteltek, hogy már egy lélek sem fért be, pedig még künn is maradtak. A falunak összes, reform, és kathol. népén (ez utóbbi lelkészével) kivül a szomszéd Vácról és a falukból számosan jelentek meg. *) A pesti theologiai intézet énekkarának teljes hangú gyászéneke után t. Szilády János ur, a váci országos fegyház fiatal lelkésze állott a szószékbe. Gyönyörű ima után, mely az isten megfogbatlan végzésében való keresztyéni, az atya akaratán való gyermeki megnyugvás érzését megható gyöngédséggel fejezte ki, felvette alapigéjét Dávid XLIII. Zsoltára első verséből: „ítélj meg engemet oh isten." Előre bocsátotta, hogy e szavakban, önbizalom s isten Ítéletének Önhitt kihívása van-e, vagy alázat s önmegadó bizalom isten irgalmában,az attól függ ki mondja? Dávidnál az istenben s nem önmagában való bizalom szólott, s annál, kire e szavakat ma alkalmazzuk szintén. Ez előleges észrevétellel már a beszéd átalános érdekű voltát, az alkalomszerű egyéni vonatkozással kapcsolatba hozva, azon térre állott a szónok, melyen nézetünk szerint minden halotti beszédnek állani kell: nem veszni üres átalánosságokba, melyek ép oly jól elmondhatók máskor is, akár mikor is, bárki fölött, sőt nem temetési alkalommal is ; de másfelől nem is szálúi alá a csupa személyes, kicsinyes viszonyok alantas alkalmiságába, melyekből magasabb szempontokat, átalános erkölcsi tanúságot kivonni vajmi nehéz. Szilády a helyesen *) Csillag alatt jegyzem föl az innepély egy boszantó episodját. A tultömött templom zsúfolt padjaiban ismételt gyermeksirás zavarta a szónok beszédét s az egyik, alig m ás fél éves ordítozó gyermeket végre is ki kellett vinni. Az anya a szorult helyből nem mozdulhatván, ugy kellett kézről kézre adogatni ki. Népünk rosz szokása ily alkalmakkor kis gyermekeket templomba vinni. Lelkészek, tanitók, elöljárók: szoktassátok, tiltsátok el a népet e rut és botrányt okozó szokásról. Sz. K. megjelölt téren maradt. Az isten Ítéletéről szólt, mely mindenkitől számon veszi a rábízott talentumokat; saját lelkét, melyre 1 mindenki maga felelős; hatását embertársaira, mert a legkisebb körii, a legegyügyiibb sem mondhatja, hogy ő mások lelkére nem volt több kevesebb hatással; ha koldus volt, koldus társaira, kiknek korlátolt szelleme előtt az ő együgyiisége is nyomatékkal bírt ; ha atya, gyermekeire, családjára stb ; mert a világon senki sincs oly elszigetelt, hogy érintkezései, összeköttetései, s azokban erkölcsi befolyása, hatása ne lenne, melyről felelős isten előtt. De legnagyobb a felelősség arra nézve, ki helyzeténél s tehetségeinél fogva sokakra, fontos érdekekben és nagy hatással volt. S itt felségesen festette a lelkész hatását s azzal arányban álló felelősségét. A legszentebb dolgok vannak rábizva istentől: a lélek, az ige, az erkölcsök, sokak lelke, sokak erkölcsei. Ezekről feblnie kell, s mi kép felelhet ? . . . gyarló ember! „ott hol a minden tudóság kérdez s az örök igazság ítél!" De vázlatom nem adhatja vissza a mind végig emelkedett s egészben és részleteiben ritka szépséggel tündöklő beszédet. Nem tehetem még is, hogy az alkalmazás rendkívüli finomságát meg ne említsem; a szokott búcsúztatók üres, sőt bántó lapultságai helyett, a beszéd főtárgyával összefonva, Szilády az alkalmazást is, az ítélet székének lépcsejéről, a búcsúszókat az égből mondatta el. — Átalában az egész beszéd a legszebbek egyike volt, melyeket magyar protestáns szónoktól hallottam. Szilády gondolkodó fővel, mély kedélylyel bír; olvasottsága széles körű : nyelve emelkedett, igazán irodalmi nyelv, a legjobb értelemben, s ha előadását ércesebb hang emelné, ha az ennek hiánya miatti tartózkodás le nem vonna a szónoki elevenségből, Szilády Jánost bátran soroznók legkitűnőbb egyházi szónokaink közé. Kisebb templomokban azonban hangja igy is teljesen érthető s előadása zavartalan élvezetet nyújt. Sajnálom, (de nem csak az első szónok jelességével való hátrányos összehasonlítás teszi) hogy a másik szónokról s müvéről is elismeréssel nem nyiiatkozhatom. Szilády után egy minden tekintetben gyönge, a középszerűségen is sokkal alul maradó szónoklatot hallottunk. Egyikét azon beszédeknek, melyek üres frázisok nyakatekert szóhalmazával takarják az eszmék kongó ürességét. S mily puszta és áldatlan átalánosságok ! Az exordium bármely halott felett elmondható, de mindeniknél semmit mondó; az első rósz (a vallás szükségességéről) jól kidolgozva s tárgyalva is közönséges bármely vasárnapi prédikáció, igy : elcsépelt átalánosságok; a második rész :, a papi hivatallal járó átalános kötelességekről : beköszöntő, beigtató, papszentelő, vagy kibucsuzó beszédnek inkább illett volna, mint ide. Mi vonatkozott hát az alkalomra? mi a megtisztelt halott egyéniségre? Ah, azt meg szívesen elengedtük volna, a leggyarlóbb falusi rektornak dicsőségére szolgáló ízetlen verses búcsúztató rigmusait. A két beszéd közt és után ismét a pesti énekkar dallamai zendültek meg. Majd a lelkész társak ismét fölvették