Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-04-16 / 16. szám

volt sajátságos helyzetében és az alakulását előidéző körülmények és viszonyok között. Meglehet, nem vitatom. De hát j e 1 e n b en? Mert vannak emberek, kik állítják:, hogy a skot nép e tekintetben nem változtatta meg teljesen régi elvét, nem legalább az államegyházat illetőleg. Ezen véleményt én magam is osztom. És különös ! itt ismét az előbbi elvre találunk. — Én elismerem, hogy feltétlen i<5 létezik, mely tehát ennélfogva változhatatlan. De még eddig nem találtam embert vagy népet, ki ezen jónak birtokába jutott volna, sőt ugy tapasztaltam, hogy a mit egyik kor kiváló jónak tartott, a másik utálattal dobta el. Ez azt bizonyítja, hogy fogalmaink a jó, igaz, iosz és hamisról nagy mértékben függenek a körülmények és viszonyok világításától. Például a középkor isteni és emberi törvénynek és jónak tartotta az eretnek üldözést és égetést; ellenben mai napság isteni és emberi törvény ellen van az a keresztyén közvélemény előtt. Nem mondom azonban, hogy némely tanok észtani boncolása nem vezetne ily tény igazolására. Lássuk egy kissé a papválasztást s az evvel egybefüggő elveket. Ha tévedek a fő elv meghatározásában, szívesen elfogadok minden helyreigazítást. Szerintem a protestáns, szentirásszerü elv kétségen kívül ez : mi királyi papság vagyunk, mindenkinek joga sőt kötelessége olvasni a bibliát, s ennélfogva ítélni az egyes helyek, nemkülönben az egész szellem értelme és üdvreható fontossága felett, egyházi járszalag nélkül; de mivel minden egyes tag nem hirdetheti az igét, az egyház ezen jogát közmegegyezés folytán néhány tagra ruházza, kiknek aztán kötelessége minden alkalommal a közvéleménynyel megegyező elveket hirdetni, különben nem tarthatja magát a testület tagjának. Ebből kifolyólag senkinek sem áll hatalmában önkényüleg tenni magát tanítóvá, vagy más szóval : senkinek sincs öröklött joga tanitni engem akaratom ellen stb. A ki egy kissé ismeretes a reformátorok müveivel, annak nincs miért többet mondani. Én magam is ezen véleményt osztom, nem azért, mert Luther és Kálvin is ezt tanította, hanem egyszerűen azért, mert meggyőződésem szerint is helyes értelme a sz. irás erre vonatkozó helyeinek. Az u. n. pásztori levelek olvasása erről győzött meg. A skót reformátor Knox is ezen véleményben volt, bár a viszonyok befolyása alatt néha ugy fejezi ki, a mi tényleges jogot nem foglal magában: p. o. n e m helyes a nép akaratja ellenére tenni papot a gyülekezetbe. De szövetkezve az állammal, az egyház feladta e jogot, a mint láttuk, az államtól nyert előnyökért ; feladta e jogot, ugy tetszik nekem, a nép az egyháztagok megkérdezése nélkül, azon elvből indulva ki, hogy az államnak joga van az anyagiak felett rendelkezni ép ugyanazon kutforrás szerint, mint az egyháznak a tisztán szellemiek felett. Az elv magában helyes mindaddig, mig a két fél nem szövetkezik, a mikor aztán nagy nehézségekre találunk. Innen származott minden veszély a skót állam-egyházban, mert ha elméletileg nagy nehezen határt tudunk is vonni a szellemi és anyagi között: hol az a halandó, ki az elv a 1 k a 1-mazásakor, minden lépten nyomon uj akadályokba ne ütköznék, tapasztalván, hogy embernek e földön nincs tehetsége tisztán kijelölni a határvonalat e kettő között, s igen gyakran arra ébred fel, hogy a mit tegnap anyaginak s tán közömbösnek tartott, ma életét teszi ra. Ezért nem látszik biztosnak előttem az államegyházféle elmélet vagy állam és egyház közti házasság, mely szükségkép mindig jogfeladást' von maga után, oly jogét pedig, mely felett embernek nincs hatalma. Én pedig nem látok semmi menthető alapot, mely feljogositar.a vallási elvem, istentől nyert jogom eladására, vallás-erkölcsi lényem megsemmisítése s önbecsérzetem elvesztése nélkül. Egészen más kérdés: kötelessége-e az államnak jó törvények hozatala és a jó rend fenntartása által segélyt nyújtani az egyháznak nagy célja elérésére ? Ezt szerintem senki sem vonja kétségbe. De hogy akármely kormánynak joga lenne megvizsgálni az egyház vallástételét oly célból, hogy azt' helybenhagyja és megerősítse, vagy ha a sz. írásból ellenkezőt tud bebizonyítani, azt visszavesse, s igy az egyház létezését megtagadja, én részemről ezen tant oly határozottan tagadom, mint bárkinek is jogát : pofon ütni azért, mert történetesen mellette vagyok. A fennebbi elv volt egyik védbástyája az államegyháznak, mint történetünk folyamán láttuk. Természetesen én sem tagadom az állam főfelügyeleti jogát, mely az állam és lelkiismereti szabadság, megvédése fennmaradása érdekében megköveteli, hogy semmiféle testület emberileg szólok — akár egyes polgár amazoknak lételét veszélyeztető elveket, eszméket ne hirdessen; de ezentúl megszűnik minden joga a polgárok vallásos nézeteit illetőleg. És ha valamely vallásos testület vagy egyház, megfeledkezve magasztos hivatásáról, eladja lelkiismerete szabadságát anyagi előnyökért, az állam pedig elfogadja a hódolatot és e szolgaságot fizeti az ország vagyonából a többi rész világos sérelmére, s a köz erkölcsösség rontására, minden igaz keresztyénnek és honpolgárnak jogában áll törvényes uton és eszközökkel ezen bűnös viszony megszüntetését követe 1 n i. A mi az egész nemzeté, azt a népjog megsértése nélkül nem lehet egy rész megvásárlására vagy önkéntes rabszolgaságban tartására fordítani. Az osztó igazság mást követel az állam magatartását illetőleg az egyházakkal szemben. Ezt jó volna meggondolni rom. kath. püspök ő kegyelmöknek és minden államegyháznak. Sokat lehetne még mondani ezen tárgy felett, de hagyom másokra, kik illetékesebbek megszitálni a kérdést, különben sem levén célom tüzetesen vitatni azt cikkemben, melynek feladata már most megkísérteni a J