Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-03-26 / 13. szám

egyházban mai napig, s minden egyébnél többet tett megtörni, gyengíteni azt, képtelenné tenni nemes hivatása betöltésére; emellett teljesen összeférhetlen a keresztyénség és a jelenkor szellemével stb. Ez a közvélemény Skóciában. De hát mi az a véduri jog, s honnan vette magát ? A véduri jog eredetét az egyház kezdetleges korában kereshetjük, s első patronusnak Constantin császárt lehet tartani. Később, midőn Európa pogány királyai és népei bevették a keresztyénséget : buzgó királyok, fejedelmek, hatalmas, gazdag nemesek azáltal igyekeztek kimutatni igaz keresztyénségöket és ragaszkodásokat az uj valláshoz, hogy annak hirdetőit különféle méltóságokkal, adományokkal látták el ; birtokaikon templomot, parochiát emeltek, s ezek fenntartására vagy terjedelmes földbirtokot, vagy pedig az uradalomhoz tartozó jövedelem1

) tizedét utalványozták. Skóciában a nemesek adományozása teremtette a községi parischrendszert, melyet a reformatio előtt jóval, teljesen kifejlődve találunk. Mivel ezen korban egyház és állam közti, valamint pap és gyülekezet közti viszony elvszerü megvitatását alig várhatjuk, nem lehet csudálnunk, ha senki sem találta törvényellenesnek s az akkori keresztyénség szellemével ellenkezőnek, ha az alapító tulajdonos, az általa, vagy ősei által emelt templomot és porochiát, saját tetszése és belátása szerint töltötte be. Tudja isten én ma sem látok semmi bünt abban, ha valaki templomot épit, paplakot emel, ezt ellátja illő jövedelemmel, s mindezek után papot választ, — megengedvén mindenkinek használni a templomot, részt vévén az istentiszteletben. Természetesen idő folytával, midőn a papság hatalma csaknem minden mást leigázott, a világi urak ama joga is nagyon rövidre szabatott, de az elv nagyjában nem szenvedett csorbát. Jött a reformatio, mély felforgatta a régi eszméket ezen kérdés körül, s kivétel nélkül mindenik reformátor közvetve vagy határozottan a véduri. jog ellen nyilatkozik, mint amely sérti a szabadságot akár egyesek akár kormányok által gyakoroltatik, s megmételyezi azon nemes viszonyt, mely lelkészt és gyülekezetet egy családdá olvaszt össze. Azonban midőn a skot ref .egyház az állammal szövetkezve, bizonyos szelid alakban a megdöntött vallás helyébe lépett, örökölte a parisch-rendszert s evvel együtt a véduri joggal is meg lett áldva, mert a terjedelmes egyházi birtokok a reformatio által csaknem kivétel nélkül a kormány és hatalmas nemesek martalékai lettek, kik a birtokkal együtt a velejáró jogot és köteles*) A tized volt egyik főoszlopa a parochiának, s azt lehet mondani, hogy az most is átváltozott alakban A tized lassanként nagyon terhesnek és sérelmesnek bizonyult be, s igen gyakran csak is erővel lehetett behajtani. A kényszereszközök közt néha koholt szent irási hely is szerepelt: igy p. o. a 10. sz.-ban egy angol püspök ezt olvasta magán bibliából: „ha vonakodunk tizedét fizetüi, a kilenc rész elvétetik tőlünk, s csak a tized marad nekünk," séget is örökölték — különösen a községi egyház fenntartása és a lelkészek ellátása egészen az ő vállaikra nehezült, de evvel együtt igen természetesen a megürült parochia betöltésének joga is, a választást illetőleg. Hogy a skot reformátor Knox, ellensége volt ezen eljárásnak, ki tetszik az általa szerkesztett „fegyelem első könyvéből" — first book of discipline — mely igy, szól: „a lelkészek választása a nép és minden egyA

s község joga, és teljesen elkerülendő a pap erőszakolt rátevé-e a gyülekezet nyakára." Do ezen elvet az államegyház nem tette magáévá és igy csupán magán véleménykép szerepelhet. Az első törvényhozási tény a véduri-jogot illetőleg az 1567. t. cikk 7. fej. mely igy szól : „a papok megvizsgálása és kibocsátása az egyházé, de az üres kegyúri javadalom mindig az igazi és régi patrónus joga ; fennhagyván a presbyteriumnak a jus devolutum-ot, mely szerint, ha a patrónus hat hónap alatt nem ajánlana . senkit az üres helyre, joga a presbyteriumra száll. Ezután találjuk az „egyház Chartáját" 1592. Cap 116, melynek alapja „a fegyelem második könyve" —• azért mondom, hogy csak alapja, mert azon részt, mely a lelkész választásra vonatkozik, gátolván a patronusok jogát, visszaveti a törvény ily szavakkal: „jövőre minden javadalmi ajánlás az illető presbyteriumhoz utasittatik, teljes hatalommal az átruházásra és minden egyházi dolog és tigy rendezésére határain belől, az egyház fegyelme szerint; megjegyezvén és gondoskodván, hogy emiitett presbyteriumok kötelesekés kénytelenek elfogadni és beengedni akármely képesített lelkészt, kit ő felsége vagy a világi patronusok ajánlanak." — Más szóval, a presbyterium joga megvizsgálni a jelölt tudományát, erkölcsét és képességét, ezután beigtatni a hivatalba, tehát szorosan „egyházi dolog és ügy" és ha képesnek találta „szoros és szigorú kötelessége elfogadni és mint mondám, bevezetni a javadalomba minden további szó nélkül, akár tetszik a népnek akár nem-Hogy sokat ne mondjak és sok szót ne vesztegessek, annyi világos ezen t.-cikkből, hogy a lelkész ily törvény mellett fizetett államhivatalnok. Elég szomorú biz ez, de bizonyítja a következő 117. fej. is, mely szerint, ha a presbyterium netalán megtagadná igy cselekedni : „a patronusnak joga lesz saját kezeiben tartani meg a javadalom egész gyümölcsét." És hogy inire vezet ez, könnyű elképzelni. Ebből származik a nagy befolyás, hogy ne mondjam határtalan uralom, melyet az állam és patronusok gyakorolnak az egyház felett, s mily édes kicsi az, amit szellemi függetlenségnek nevezhetünk az állam-egyházban, ha a patronusok szorosan ragaszkodnak jogukhoz. Már pedig semmi sem szánandóbb, mint néhány ember szeszélyére bizni egy egyház függetlenségét, legyen e néhány ember bármily kegyes és jó más különben. Örökké azok sem élnek, s ki mondja meg milyen lesz az utód. A zivataros idő alatt a patronatus fennállott teljes nagyságában, nem levén alkalom e kérdés megvita