Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-03-19 / 12. szám

lenek voltak a hatalom kezelőire támaszkodni, s Németországban Luther, valamint személyére nézve csak fejedeimi ótalom mellett érezhette magát biztosnak, hogy elődje, Husz sorsára nem jut: ugy reformátori munkáját is csak fejedelmi hathatós pártfogás mellett hihette kivihetőnek, minél fogva kénytelen volt az egyház kormányzatát a fejedelmek kezébe tenni le. Ezeknek természetesen tetszett a hatalom növekvése, nem is késtek magokat az egyház született püspökeiül inaugurálni; de ez által az evangyéliumi szabadságra megbivott nép ismét ki lett örökségéből tagadva és továbbat is csak misera contribuens plebs maradt. A papiroson ott volt az általános papság és egyenlőség elve, de az életben a régi nyomor, csakhogy más alakban foglalt ismét helyet. Sőt mikor a szegény nép, mely az Írástudók kétértelmű mesterségéhez nem ért, a szép szókat, mint valóságokat alkalmazásba akarta venni, akkor a protestantismus született püspökei, a fejedelmek irtó háborút indítottak a szerintök minden rendet felbontó,s a társadalom szentesitett intézményeit felforgató emberek ellen. Maga Luther, a kor legszabadelvübb és legbátrabb fia, kötelességének tartotta, az isteni és emberi törvéy ellen fellázadtakat megtagadni, s ellenük tekintélye és ékesszólása egész erejével föllépni. S megtörtént az iszonyatosság, hogy ezer meg ezer keresztyén ember kinos halált szenvedett a 16-dik századbeli keresztyénektől oly elvekért, a melyek ma, a 19-dik századbeli keresztyén világban szentekül és a társadalom legbiztosb alapját képező axiomákul vannak elismerve. A 16-ik századbeli reformatio tehát mindjárt első lépésónéi megmutatta, hogy müvének sem első kiindulási pontjáig fölemelkedni, sem annak végkövetkezményeig leszállani nem tudott. Szerencsére semmi sem volna igazságtalanabb, mint a reformatio vallás- erkölcsi hatását pusztán hivatalos intézkedései után Ítélni meg. Maga az, hogy módot nyújtott az emberekmk vallási dolgokról nem hivatalosan is szabadon nyilatkozhatni, roppant vívmány nak és haladásnak tekinthető. A reformatio legnagyobb ténye az, hogy a középkori egyházból átörökölt dermesztő egyformaságot megtörte, ós midőn később a westphaliai békében a a katholikus és protestáns államok egymást kölcsönösen elismerni kénytelemttettek, jogi érvényre lett emelve a lelkiismereti szabadság elve, mely ezentúl irányt ád a keresztyén társadalomnak. Másfelől a protestántismus, mint a szabad szellem szülöttje, eredetét még elfajulása stadiumában is egészen meg nem tagadhatta, minélfogva nézetei mellett, a szellem fegyvereit — szóban és írásban villogtatván, ellenfeleit is írásra és vitatkozásra hívta ki; ez pedig mindenütt, mig egyfelől a nemzeti irodalom felvirágzását eredményezte, másfelől általában az elmék felszabadításának s a közfelvilágosodásnak oly lendületet adott, mely egyformán hasznára vált ugy a tudománynak, mint az erkölcsök humanusabb irányban való fejlődésének, Azóta az eszmék és tények egész uj világa tárult fel a gondolkozó emberek előtt, és ami a korszakot különösen jellemzi, az, hogy az eszmék és tények ezen uj világából vont tanulságok, s ez uton nyert reális ismeretek a sajtó működésénél fogva nem képezhetvén többé egy osztály kiváltságos sajátját, oly közszellemet szültek, mely a képzeleti világ uralma alól felszabadulva sem államéletben, sem egyházban a pusztán isten kegyelméből való hatalmak tekintélye előtt meg nem hajol és semmit jogosultnak el nem ismer, ami magát a gondolkozó ész mindent bíráló ítélőszéke előtt igazolni nem képes. Ha a tudományos felfogás ez általános tételt a vallásra nézve módositandónak találja, e módosítás csak annyiból áll, hogy nem tartja a vallást kizárólag az értelem kategóriája alá helyezhetőnek, mint ezt e század elejebeli rationalismus hirdette ; azonban utoljára is a vallásos kedély igazi tényeiiil csak azokat ismeri el, melyek a lélektan örök törvényeinek megfelelnek s ez uton magokat az ész előtt igazolhatják. Bizonyára nem utolsó vívmánya a protestáns szellemnek az, hogy a vallást az ember lényegében gyökerező oly ténynek ismerte fel, mely a látható világtól megkülönböztethető örök valósághoz, a dolgok magasb rendjéhez csatlakozván, azokban emberi nemesb hivatása eredetét, élete célját és minden cselekvése szentesítését látja. De ugyanakkor felismerte azt is, hogy e tény a különböző társadalmak kebelében a mindenkori műveltségi állapotokhoz képest más más kifejezéseket nyert, más alakot öltött, ugy hogy, ami egy korábbi időben betűszerinti közhiedelem volt, egykésőblí előhaladtabb kor előtt csak symbolicus értékűvé válik. Nem helyezi tehát a vallásos kegyesség t bizonyos hiedelmek és formák vak elfogadásába, hanem a léleknek szeretetben munkás azon meggyőződésébe, hogy az élő isten ugyanazon szerető mennyei atyánk nekünk 23*