Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-02-12 / 7. szám

A classicai tanitás ügyében. (Folytatás és vége.) 189. v. „capitaalta cornibus a r b or e i s, fejeik ágasbogas szarvaikkal." •- Megint oly hibás constructio,mint fennebb (160-161 v.) az „unda ab alt0

>

« _ „Capita alta ferentes" e helyett cap. alte ferentes," Annyira ismeretes szólam, hogy a commentátorok emlitésre sem tartották méltónak, vagy reá figyeltetni szükségesnek. „Capita corn. arboreis" magában annyi m. „ágasbogas szarvú fejeik." 191. v. „miscet ágens azaz: űzve megriadnak." — Ez az elébbi jelenés folytatása. A felülről lőtt nyilak menykő csapásként teritik le a csordavezető bikákat (ductores). Mi volt természetesebb, mint az, hogy a megrémült nyáj összebonyolodik s nem tudván honnan jön a veszély, össze-vissza szaladgál. Lehetett volna e ezt élénkebben, szabatosabban fejezni ki, mint ugy ahogy a költő : „miscet ágens telis ...... turbam ?"És lehetett-e balgábban magyarázni, mint: „m i s c e t = megriadnak ?" 195. v. „deinde dividit-hez tartozik." — Ebben ugyan Serviustól fogva minden commentator oltalma alatt áll a miénk. De biz én, pace bonorum virorum dixerim, hogy oly erőszakos inversiót mint ez lenne : 2 4 3 1 7 6 5 „Vina, bonus, quae, deinde, cadis onerarat Acestes Litore Trinacrio, Dividit" feltenni nem birok. Más ha birja, jó ; de én erősen gyanakszom, hogy „deinde" a „litore Trinacrio "-val van viszonyban s mint adverbium azt teszi: m á r v m é g. T. j. a bort már akkor töltötte kádakba Acestes, mikor még Siciliában voltak Aeneasék. Jam litore Trinacrio onorarat stb. A kinek nem tetszik, maradjon az inversióval. 198. v. „nequeenim okadatolja a következő főgondolatot, revocate animos." — Roszszul is van mondva, nem is igaz. Roszszul: mert a tanítvány nem foghatja meg, hogy ez a két szó : „neque enim" mikép „okadatolhat" akár mit is ; a magyarázó pedig nem véteti vele észre, hogy ő a neque enim után következő tételt érti. De az „okadatolni" is hibás, mert e helyett van, — hogy: „okát adni" ; de az egészen más, mert „okadatolni" annyit tesz, mint valamely állitást érvekkel, bizonyító okokkal ellátva adni elé. Nem is igaz ; mert ezek a szavak „neque enim ignari sumus ante malorum", nem annak adja az okát, hogy „revocate animos" ne busuljatok ; hanem csak a mindjárt utána következő reménynek: „dabit deus his quoque finem." A mint a többin átestünk, remélhetni, hogy ezen is átesünk. Ezt követi aztán a biztatás: „revocate animos sat." De mindezek oly világosan vannak kifejezve az idézett helyen, hogy semmi jegyzetre nem volt szükség ; félrevezető magyarázat pedig éppen hiba: a legnagyobb a mit commentáriusban elkövethetni. 204. v. „d i s c r i m i n a r e r u m, az ügyek döntő perce, azaz, a legnagyobb veszélyek." — Ismét hajuknál fogva összeráncigált eszmék. „Discrimina rerum", hypallageval, válságos állapotok. „Döntő perc" annyira nem válságos állapot, hogy épen megszüntetője ennek. 209. v. „a 1 t u m" állitmányilag „mélyen". — Adiectivumok neutrumait oly gyakran használják adverbiumoknak (de nem „állitmányilag"), hogy e tekintetben nem lenne kifogás a magyarázat ellen. Hanem másfelől ezt: „premit altum corde dolorem", természetesben fordíthatni igy : mély fájdalmát szivébe fojtja." Inkább is hiszem, hogy igy értette a latin költő. 213. v. „fl a m m a s m í n i s t r a n t, szítják a tüzet az üstök alatt." — Hogy lehet szitni, a mi még nincs? Igazabban: tüzet gyújtanak az üstök alá. 216. v. „m e n s a e r e m o t a . . . itt csak az étkezés befejezését jelenti." — De mikép? Ugy hogy a maradékot (mivel asztal, a mivel elvigyék, nem volt) eltakarítják. Hiszen magyarul is mondjuk: „szedd el az asztalt", holott nem az asztalt, hanem az asztali szereket, ételmaradékot sat. szedik el. 217. v. „socios sermone requirunt, a társaknak hiányát lelik beszélgetés közben, azaz sajnálkoznak a hiányzó társak felett." — Ismét javítja commentátorunk a költőt, kinek szavait csak magyaráznia kellene. Amissos socios sermone requirunt — emlegetik elveszett társaikat. Német ember „requirere" alatt a „vermissen"-t gyaníthatná, de igy a „sermone" felesleges volna, s „vermissen" nem is tesz sajnálkozást. Ezért hibás a 223. versre tett jegyzés is: „fi n i s. t. i. a panasznak". — Nem, hanem átalában a beszélgetésnek, „s e r m o n i s". 233. v. „clauditur a visszahozó mondatban kötmondatban kellene hogy álljon." — Szegény Virgilius, megint nem tud latinul. De tréfán kívül, hol tanulta commentátor azt a körmönfont szabályt, hogy „relatív mondatban coniunctivusban kelljen nolle velle állani az igének? — Hasonlóképp corripiálja a költőt, midőn a 237. versben „következetlenséget" lát „a szószerkezetben". Könnyen kitalálható ellipsis van ott, uram nem következetlenség ! Majd ismét ebben : „quae te genitor sententia vertit," a legszebb és természetesebb metaphorát teszi semmivé egy hypallages, facsarós magyarázattal. 240. v. „a e d e m f o r t u n a, t. i. éadem contraria fortuna." — Hisz az elébbi versben a netalán jobbra forduló sorsot nevezi, az elébbi roszhoz képest „contraria fa,ta"-nak a költő. Most hát az „eadem fortuna" nem vonatkozhatik erre, hanem az elébbi mostoha végzetre. 241. v. „d a s fi n e m". . . . (célt tűzni ki a bajoknak). — „Finis" = vég, határ. Némely esetben talán célt is lehetne kierőltetni belőle ; de itt bizony józan észszel, nem. „Finem dare" = határt szabni, véget vetni.