Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-05-22 / 20. szám

573 582 s akkor legtovább,egy század raulva nem három vagy négy theologiai karról, hanem legfennebb kettőről kell gondoskodni: egy szabadelvű és egy orthodox karról. Perencz József. ISKOLAÜGY Küküllőmegye niájus 9-én. Királyi tanfelügyelő méltóságos Gáspár János ur Küküllőmegye egy részét népnevelés tekintetéből bejárta. Május hó elején a gálfalvi járást vette szemle alá, de mivel a téli iskoláztatási idény lejárt s a nyári még nem vette kezdetét, felügyelő ur, iskoláinkat üresen találta s igy helyeslő vagy roszaló nézetét sem a tanitók, sem tanmód felett nem nyilváníthatván vizsgája tárgyául csak a rosz iskola házak szolgálhattak. Megjelenése alkalmat nyújt alól irtnak némely tudást érdemlő körülmények felemlitésére. Valóban, ha tanfelügyelő ur — mint sokan mondják — felekezeti féltékenykedés, kicsinyes elővigyázati okokból keletkezett felsőbb egyházi hatóságaink ellen ható intézkedései által nincs gátolva utasításában megszabott szigorral mozoghatni működése terén, iskoláinkat könnyen községiekké alakithatná, mert sem a tantermek, sem a felszerelés nem felelnek meg a népoktatási szabályokban előirt kellékeknek. De arra, hogy az erdélyi reformáltak iskoláikat közösítsék, még most nincs kilátás, vagy ba van is, nagyon homályos, mert egyház főtanácsunk az egyh. megyékhez nyomatékos felhívást intézett, melyben minden egyházközségnek megrendeli iskoláit felekezeti szellemben áldozattal is fenntartani s ott is, hol a közösités aggály nélkül lenne eszközölhető, szigorúan meghagyja az előleges feljelentést. Tekintve a nevelésügyi törvénycikk megalkotásával szem előtt lebegett magasztos czélt, tekintve az abban, körül irt s magokban dus eredményeket rejtő módozatokat, melyeknek foganatosítása kétségbe vonhatlan siker reményére jogosít, önkényt támad azon kérdés : honnan vette magát felekezetünkbe az ettől való idegenkedés ? Felelet; az áutonomiához való ragaszkodásból; azon autonómiához, mely három századon át nem csak erős várul szolgált sok nemű rendszeresített üldöztetések és nyomatások ellen; de fedezete alatt felekezetünkben mind azon koreszmék, a melyek vallásunk és anyanyelvünk fejlesztésére nemzetiségünk s honfiúi érzetünk megvédésére iránytadókul bizonyultak be, szépen felvirultak és gyümölcsöt hozhattak. S jóllehet, mint felekezet szegény vagyunk, de az autonomia melegénél áldozatkészségre hevült egyesek adományaiból, alsóbb és felsőbb iskoláinkat a felszerelést s tanerőt illetőleg, oly karba hozhattuk, hogy iniveltség és hazai célok tekintetében ha azon felekezetet, melynek gazdagon jövedelmező teredelmes birtokok s kormánypártfogás állottak és állanak rendelkezésére, túl szárnyalni nem bírtuk is, de bizonyára versenyt tartottunk vele. Egy ily autonómiának nevelést tárgyazó intézményéhez is ragaszkodni mind addig mig az a célnak megfelel s annál jobb és célszerűbb nem ajánlkozik, nézetem szerint nem csak hiba, sőt kötelesség. Csak hogy itt ismét egy más kérdés tolja fel magát, az t. i. hogy vájjon felekezetünk mostani nemzedéke átörökölte-e a buzgó elődök ügyszeretetét, lelkesedését s az önkormányzat tág körében az önkénytes tényekedés s áldozatkészség nyilvánul-e az elhunyt ősök példái nyomán, ha bár csak fillérekben, bár csak az asztalról aláhulló morzsákban? Azt mondja a közszólam: „beszélni ezüst hallgatni arany" s még szabad szóért, igaz mondásért minálunk kérdőre is vonják az embert. Tehát csak annyit mondok, hogy az autonomia biztosította jogokat mindenki ismeri s minél nagyobb mérvben kívánja élvezni; de a jogokhoz mért kötelmek kevesek kivételével mindenütt siketnémákra találnak. Valóban, ha azon urak, kik Kolozsvárt oly nagy hűhóval autonomiáskodnak, megaláznák magukat annyira, hogy körül tekintsenek az anyaszentegyház zöme, az egyh. megyék községei közt, látván itt az egyházi szolgáknak, iskoláknak autonomicus nyomorait, csak hamar meggyőződhetnének, hogy bizony nálunk az autonomia nem egyéb, mint anomalia Állításom igazolására csak két példát hozok fel: 1862-ben felsőbb egyházhatósági intézkedés folytán megállapittatott, hogy püspöki fizetés-pótlás s szegényebb népiskoláink felsegélése tekintetéből minden hitünk sorsosa fizessen egynegyed krt, melynek öszszege mai napság is lélek szám szerinti krajczáros élőtőke címen szerepel. Ki hiszi, hogy e csekély áldozat is m egtagadtassék azon felekezet tagjaitól, kiknek elődei fő-iskolákat, templomokat, papi és mesteri lakokat építettek, egyházakat dotáltak s kiknek tetteikre oly büszkén szeret hivatkozni ez a semmit tenni nem akaró utókor. S pedig ugy van, hogy e vidéken e csekély áldozat is megtagadtatik; de azért az egyházi elöljáróság még is felveszi az egyháztagok lélekszámára kirótt krajczáros összeget az egyházpénztárán, mely már is annyira túl van terhelve a közadó s egyházi követelmények által, hogy saját középületei javítgatását sem bírja fedezni, hanem az egyház tagok azt hideg közönnyel nézik, ha a templomnak, papi és iskola házaknak nincsenek is födele és ablakai, csak ők vonhassák ki magukat a közterhek alól. Hasonlókép vagyunk az iskoláztatással is. Papíron állanak a szabályok, melyekben szigorúan kötelességévé tétetik papnak, mesternek a tanítás, kebli egyházi elöljáróságoknak az iskolai tantermek tanképessé berendezése, a szülőknek gyermekeik feljáratása, de ezért csak nincs iskolánk, mert a nép sem a kebli, sem a felsőbb egyházi hatóságok rendeleteit nem teljesiti. S kérdem már most hogy azon urak, kik, e tárgyban Kolozsvárt oly fennen tudnak intézkedni, hoztak-e valami anyagi áldozatot vagy tettek e csak egyetlen lépést és arra, hogy 38*