Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-02-06 / 6. szám

285 180, magyar lyceumok növendékei többé nem fogják megérteni a német előadásokat. A tantervben a községekre nézve is (hogy ezzel már végezzünk) épen oly aggodalmat keltő balfogások mutatkoznak, minőket a nyelvek és tudományokra nézve fölmutattunk, balfogások, melyek azon törekvésből származtak, hogy ugyanazon időben a képzésnek teljesen különböző utai követtessenek, s melyek az általános iskolai képzés lényegények félreismerése által idéztettek elő. Minden osztályban kell tornázni az öszhangzó kiképzés kedveért s mivel csak egészséges testben lakik ép lélek, — de k ü 1 ö n ö s tekintettel a katonai gyakorlatokra kell tornázni. A rajz kötelezett a négy alsó osztályban, fakultativ a lyceumi osztályokban, de a beosztásnak magának jóságát elrontja a tanterv kivánalma. Mert ez tárgyaiban s kívánalmaiban nem mutat oly rajzra, melyet saját általános képző hatása okáért tanulnának, vagy azért, hogy a szemet a téri viszonyok helyes fölfogásában s azoknak képi előterjesztésében gyakorolják, hanem bizonyos egyoldalú szakcél u rajzra, amint azt bármely iparvagy szakiskola tetszés szerinti tanterve előirja, — a három alsó osztályban egymásután emberi fejeket és alakokat! Közlő ezzel végzett. Nem mondott el mindent, mit elmondhatott volna. De nem is volt sem szándoka, sem célja, hogy a tan szervezet és tanterv részleteit taglalja; hanem óhajtása csak az volt, hogy nyilt kifejezést adjon azon általánosabb nemű kételyeknek és komoly aggályoknak, melyek őt megszállták. A tárgy, melyről itt szó van, nem csekélyebb, mint egy nagy ország egy egész tanulónemzedékének üdve, vagy csapása. Ilyennél a meggyőződésnek nem szabad hallgatnia, s annak még legkeményebb szavát sem szabad rosz néven venni. S nem örömest számol-e a meggyőződés jó helyre szavai számára? . . Hogy Magyarország vezér hatóságai, melyeknek hazafias buzgalmában s jó szándékú akaratában legkevésbé sem kétkedünk, a főlebb kifejezett kételyeket s aggodalmakat ne engedjék meghallgatatlanul elhangzani, s megbirálás nélkül ne vessék félre, az közlőnek legőszintébb óhajtása. Legyenek az ő szavai egy Yideant consules! Közli K. P. BELFÖLD. Pesti levelek a szerkesztő úrhoz. II. (Egy királyi tanácsos, kihez nem kell tanácskérdem menni, vagy : miként csináltak a kálomista faluban vegyes vallású iskolai széket. A pesti ref. gimn. tanárok fizetése felemeltetett. Országos tanitói gyűlés.) Pest. 1870. február 2-án. Nt. szerkesztő ur! Mai levelemre igazság szerint azt kellett volna irnom, hogy vidéki levél Pestről a szerkesztő úrhoz, mert vidéki históriát beszélek el, még pedig olyant, hogy azon már nt. ur is mulatni fog egy kicsit. Én legalább sokat nevettem rajta, mikor megtudtam. Azt akarom elbeszélni, hogyan alakítottak egy kálomista faluban közösvegyes vallású iskolai széket. Előre bocsátom,hogy igaz történet, s ezt ne tessék elfeledni. Történt, hogy egy kálomista falu, mely azon irigylendő helyzetben van, hogy nem lakik benne sem pápista, sem zsidó, iskoláját községivé alakította, s erről, amint illett, jelentést tett a Nagyságos királyi tanácsos tanfelügyelő urnák. Ez, ismét csak amint illett, vissza irt, hogy alakítsák meg az iskolai széket ugy, hogy benne minden felekezet, zsidó is, pápista is, képviselve legyen, amint illik. A jámborok megválasztották aztán az iskolai széket, persze csupa vastag nyakú kálomistából, mert nem találtaték ottan sem zsidó, sem pápista, s mikor szerencséjök volt ő nagyságát a királyi tanácsos urat, ki egyúttal tanfelügyelő is, szerény körökben tisztelhetni, elibe terjesztették a névsort, amint illett. Erre a királyi tanácsos ur ő nagyságának az volt első kérdése, hogy van-e köztök zsidó is, meg pápista is? — Mögkövetjük alássan nacscságos uramat, nincs biz azok közt sem zsidó, sem olyan pápista féle; mört hát nem lakik a falunkban, istennek hálá, — mondának nagy alázattal a becsületes presbyterek. — De lenni kell, — szólt méltósággal a nagyságos királyi tanácsos ur — lenni kell, mert a törvény azt parancsolja. — Héába kell nacscságos uram, ha nincs honnan, feleié kurátor uram, egyet törülve szép deres bajuszán. — De muszáj, ha mondom, rivalt közbe türelmetlenül ő nagysága. Ha nincs a faluban, hát menjenek el kendtek a szomszéd faluba, ott lakik egy becsületes zsidó korcsmáros, kérjék meg azt; azután a harmadik faluban lakik egy istenfélő pápista árendás,ha szépen megkérik az is elvállalja ; de a törvénynek eleget kell tenni, muszáj! — Hát hisze ha m u s z á j, akkor csak látjuk, hogy muszáj, — hagyták helybe a jó emberek, megrespectálva a „muszájt", mely a magyar ember előtt a legnagyobb hatalom. És ugy lön, amint mondatott. Kurátor uram befogatta tüzes vérű negyed-fü csikóit, s két presbyter komájával elvágtatott a szomszéd faluba a zsidó korcsmároshoz. — Mögkövetjük kigyelmedet nemzetes uram, — kezdé kurátor uram mondokáját. jőne el kigyelmed a mi falunkba előjárónak, azt parancsolta a nacscságos ur. A zsidó egy keveset szabadkozott; de még a régi időkből nagy respektusa lévén szegénynek a nagyságos urak iránt, nem mert sokat ellenkezni,hanem megnyugodot benne, hegy neki már át kell járni minden héten a szomszéd atyafiakhoz az iskolai tanácsba. Kurátor uram re bene gesta elhajtatott a másik faluba a pápista árendáshoz, s itt is előadta ügyét. Hanem itt okosabb emberre talált. A haszonbérlő alig volt képes felfogni