Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-12-25 / 51. szám

259$ I SOG e gyház pedig, mint önkéntes csatlakozáson s korlátlan szabad meggyőzősdéen alapuló társulat, az iskola külső administratiójában nélkülözvén a szükséges erőt és hatályt, az igényeknek mint ezt ezer évek tapasztalata bizonyítja megfelelni nem birna: e körülmény az állam és az egyházak közt az örökös és kigázolhatatlan súrlódások forrása lenne. A kormány a felekezetek hanyagsága és renitentiája felől, a felekezetek az állam zsarnoksága, vallásüldőzése stb. felől panaszkodhatnának. Mely bajnak, ha ugyan az állam saját felelősségére akar a népnevelés ügyben rendelkezni, nincs más óvszere, mint nem vonni kérdőre azokat, kik a kor felfogása szerint is függetlennek az államtól s nem adni jogot azon társulatnak, mely az állam iránt kötelezettséget nem ismer el. Végül a gyakorlati kivitelt tekintve, hazánkban más nehézségek is merülnek fel az államra nézve. Magyarországon ugyanis 12,006 iskola nélküli telep van, olyan t. i. hol valamely felekezetnek tanodája már van, a másiknak ellenhen külön iskolája nincs. Mit csináljunk ezen másikkal, ha mint Bailagi Mór megjegyzi, ugy intézkedünk, hogy minden felekezetnek külön tanodája legyen, akkor az iskolaügy elbírhatatlan teherként fog nehezedni a községekre és az államra s különösen a vagyonosabb prot. lakosságra, melynek iskoláinál a többi felekezetekéihez képest átlagosan legkevesebb a pótolni való; egyszeramint pedig, az állam maga fogja szolgáltatni az eszközöket a felekezeteknek és nemzetiségeknek az egymás elleni torzsalkodásra. (Prot. Egyh. Lap 1870. 487. 1.) Ha pedig ugy intézkedünk, hogy csupán az a felekezet nyerjen külön iskolát, mely elegendő számmal van (s ennek R. szerint nyernie is kell) a másik pedig, mely aránylag nagy kisebbséget tüntet fel, használja a másik felekezet iskoláit, mint R. terve szerint használnia is kell), akkor a kisebbség mindenütt törvényesen lenne kényszerítve egy idegen confessió elvei szerint berendezett s annak dogmáitól áthatott tanításnak vetni alá magát, mi a honpolgárok százezreinek sértené vallásos meggyőződését s az államot saját alapelveive meghasonlásba keverné! De az ilyen rendszerből a közoktatás ügynek is kevés haszna lenne, a mennyiben a növelésben felekezeti elvek lévén törvényesítve, mindazon gyarlóság és ártalmas befolyásörököltetnék, melyek a confessionalis iskolától elválaszthatlanok s melyekről egy előbbi fejezetben már szólottuk. Végül a javaslat a felekezetek érdekével sem egyeztethető. Nyílt ellenmondást foglal magában különösen azon felállított állitmánynyal, hogy békekötések alapján az iskolák az egyház belügye s annyira elválaszthatatlanok a szabad vallásgyakorlattól, mint a rítusok és dogmák. Ha ez igaz, akkor semmiféle iskolát sem szabad, melynek rendeltetése az, hogy benne prot. itjak tanuljanak, az állam vezetése alá adni, mert a vallás iránti „hűtlenséggel" s „a lelkiismereti szabadság" feladásával egyet jelentene, s e részben az eddig meglevő s az ezután községi vagy álami segélylyel felállítandó iskolák közt nincs jogunk különbséget tenni, miután mindenikben a mi gyermekeink képeztetnek. S ha igaz az, hogy nekünk örökre ragaszkodnunk kell azon növelési és iskolai jogainkhoz, ahoz a hangsúlyozott „teljes, tökéletes és korlátlan autonomiáboz", melyeket a békekötések alapján magunknak vindicáltunk, akkor igazán vétek azt mondani, hogy az iskolákat az időszerint létező egyházak hatalma alól emancipálni lehet. De valóban veszedelmes ez a terv az egyházakra nézve, a mennyiben a felekezeti iskolák állami segélyezése és állami vezetése merőben illuzoriassá teuné a felekezetek függetlenségi és szabadsági jogait, a mennyiben egy oly társulat, mely fennállása anyagi eszközeit az államtól nyerte, s melynek iskoláit kivül idegen hatalom igazgatja, tényleg a legkézzelfoghatóbb gyámság alatt élődik s önmagának és jövőjének nem ura többé. Ily terv mellett a vallási élet irányzása és kormányzása az állam kezére játszatnék át, mely theokrat hatalommá változnék át, de olyanná, mely nemcsak egy felekezet elveit vallja és sürgeti, hanem egyszerre és ugyanazon időben meglehet tizet is, a mi oly alapelv mellett, minőt R. I. is vall, hogy az államnak semmi vallásának sem kell lennie, hogy keveset mondjunk, legalább is képtelenség. Ah ! de mindezen ellenvetések csak ideális okoskodások, melyek erejét a tapasztalati élet meghazudtolja ! Hiszen több „müveit és szabadelvű" országok példája igazolja, hogy ezen az uton a népnevelést az egyház érdekei sértése nélkül föl lehet virágoztatni. Tekintsünk Porosz- és Szászországra, Würtenbergre és Zürichre, „Franciaországa és Angliára! Igy szólhatna valaki Révész I. szellemében, ki ezen államok iskolai intézményeire sokat hivatkozik, annak bebizonyítása végett, hogy a mi veit külföld példáját a községi iskolák ellen s az u. n. „felekezeti meder" érdekében idézze. Mindenekelőtt kifogást ked tennünk Franciaország és Anglia tekintélye ellen, mely országokat oly célból, hogy virágzó népnevelésökre hivatkozunk, helyesen idézni nem lehet. Simon Gyula ,,L' École" cimü müvében a francia népoktatási viszonyokról ezeket irja : „Még 10,119 községünk van, melyeknek nincsenek iskolaépületeik, s ezeken kívül 1895 olyan, melyek gyermekeiket a szomszéd községbe kénytelenek iskoláztatás végett küldeni. 19,312 község vau leányiskola nélkül, 6, 200 állandó és 2, 120 segédtanítónak fizetése 600 frankon alul van, s s oly tanítónőknek és tanítóknak kik 30 év óta hivatalbán vannak, nem vagyunk képesek legfelebb 60 franknyi nyugdijat adni. Öt millió iskolás gyermek közül 600,000-be sincs jelentve az iskoláknál. A 4,296,641 tényleg bejelentett gyermekek fele része csak a látszat kedvéért Íratja fél magát ; néhány hétig az iskolapad körül szaladgál s aztán az első tavaszi napokkal ismét eltűnik, hogy a következő évben oly tudatlanul kerüljön újra elő. A rendes iskolalátogatók nagy tömege csak torzképét kapja az oktatásnak, nem olvas oly jól, hogy az olvasásban kedve telhetnék, az iskolából való kilépése után kef1

^