Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-11-27 / 47. szám

1478 1604t érzület elsajátítása legyen a nevelési cél, melyekhez hitfelekezeti értelemben az üdvösség kötve van. A hírneves r. kath. päd agog D u r s c h György (Pädagogik, oder Wissenschaft der christlichen Erziehung auf dem Standpunkte des Katholischen Glaubens) azt bizonyítgatja, hogy „valamint a kath. egyházon kivül nincs üdvősség, ép oly kevéssé lehet e nélkül a nevelés", szerinte a „Jézus munkáján alapuló s a szentlélek által vezérlett egyház a nagy és egyedül igazi nevelőintézete az emberiségnek." „Ha az állam" úgymond „saját valódi érdekét felfogja, nem fog ellene működni az egyház növelői befolyásának, hanem inkább gyámolitandja azt. És miután az egyház anyja az iskolának, egészen missiója körébe vág az embereket valódi emberekké nevelni, kik szabad önelhatározásból töltik be örökké való és e világi rendeltetésűket; mig az iskola, ha az ő vezetése alól elvonatik, azon veszélynek tétetik ki, hogy keresztyén szellemét egészen elveszíti, annálfogva az iskolának az egyháztól elválasztását természetellenesnek vagyok kénytelen nyilvánítani." Ugyanezen igazhitű theologiai álláspontot foglalja el a protestáns Palmer Keresztély az ő egyéb tekintetben dicséretesen ismert „Evangelische Pädagogik" cimü müve által, azzal a különbséggel, hogy ő a r. kath. theologia helyére a protestáns dogmatikát ülteti, itt-ott Schleiermacheri nézetekkel kiszinezve. Szerinte az idvezitő keresztyén növelés az „eredendő bűnből" indul ki. Azon kérdésben, hogy az iskola az egyházé maradjon-e, szerinte nem a pädagogok, hanem a szülék és községek illetékesek határozni, sőt „mind addig, mig ezek a közős keresztyénségtől el nem Szakadnak, afféle világosságbaráti corruptionál fogva még ezek sem határozhatnak benne. Az egyháznak is van joga szavazni e kérdés felett, mert a gyermeket a keresztség által tagjai közé fogadta, s kötelességének ismerte, őrködnie a felett, hogy a keresztségből élő gyümölcs, uj istentől megszentelt ember fejlődjék. Végre az állam is érdekelve van e kérdés által, s miután maga nem taníthat és nem nevelhet, annálfogva az iskola egész vezetését az egyházra ruházza át, melyhez a vallástanítás önmagától tartozik." Nem akarjuk az idézeteket e részben tovább halmozni egymásra, s azért röviden csupán constat áljuk azt? a mire nézve már egy másik fejezetben is páldákat hordánk fel, hogy az iskolának az egyházi hitelvek szellemében való vezetése hagyományos fogalom, vagyis jobban, orthodox — nézet, melynek a r. kath. és prot. közt egyará t vannak pártolói. Kiindulási pontjukra vonatkozólag hadd szóljon a Schmidt-féle növelés történelmi nagy munka, mely épen Palmer ismertetésénél ezeket mondja : „A theologiai növeléstan nem az emberből indul ki, a végre hogy őt lényében fölfogja, s aztán mint a természeti és szellem világ tagját fölismerje; kiindulási pontjuk egy meghatározott theologiai rendszer, melyet a keresztyénséggel tévesztenek össze, s melyből adnak feleletet a növeléstan minden kérdésére, melyhez mérik a többi paedagogok minden kérdését is. Természetes annálfogva, hogy azon feleleteket, melyek az élő emberismeretből meritvék, nem értik, s hogy a jelenkori paedagogiai tudomány s annak fejlődés^ eredményei ellen, mint péld. az iskolának az egyháztól elválasztása ellen harcra kelnek" stb. (Gesch. der Paedag. IV. 925.) S rájok nézve ily harcot folytatni annál könnyebb, mert. álláspontjukon a paedagogia jóformán nem is tudomány, Egyik magyarországi közlönyünk legalább egész nyíltan hirdeti ezt. „Nemcsak nem tudjuk" úgymond egy bölcsészettanár „de nem is tudhatjuk, hogy tulaj donkép miben kell állania a népnövelésnek, hogy nemcsak a növelés és müvelés— a paedagogia tudománya nem létez ik, hanem hogy annak még első alapja sincs letéve, a paedagogia és czéljának meghatározása bölcsészeti értelemben lehetetlen, haszontalan és káros," (Tanod. Lapok. 1869. 35. sz.) Ily nézetek mellett egészen következetes, tagadni az iskola önállóságát. Nem egyéb az, mint a templom előcsarnoka. S valamint nem kívánhatunk egy templomba járni különben szeretett más vallású honfitársainkkal ugy ne járassuk gyermekeinket az övéikkel közös iskolába, nehogy a hitben megfagyatkozzanak." (P e r g e r kassai püspök körlev. 1869. jan. 26-ról). És az egész nevelés ? Mi volna más, mint az „egyház oly belügye, mint az isteni tiszteleti rítusok vagy a dogmák." (Révész Imre). E történelmi felfogáshoz alkalmazottan az iskolai tanítási idő több mint felerésze az egyházi tanok és kultus elemek elsajátítására és begyakorlására fordíttatott és fordittatik. Könyörgések, szenttörténetek, énekek, káté st.b ezek vették és veszik igénybe a tanitó és tanítványok legjobb erejét, még pedig oly képtelen oktatási eljárás mellett, mely csakugyan kétségtelenné tette, hogy ezen iskolákra nézve „a paedagogia tudománya nem létezik." Az eredmény az lett, hegy ezen iskolákból a vallásosság is igen csekély táplálékot kapott, mert elmondhatjuk, hogy ha szánt szándékkal kellene kiválasztani a legrosszabb módszert a vallás iskolai tanítására nézve, csak a felekezeti iskolákét kelle másolni. E szomorú állapot azonban természetes színben tűnik fel előttünk, mihelyt meggondoljuk, hogy az egyház megfoghatatlan módno átalában igen kevés gondot fordított arra, hogy tanítói a vallásosság ébresztésének s a vallástanitásnak módját elsajátítsák. Midőn a 30-as években a nem rég elhunyt Sch err néhány száz régi tanítót vizsgálat alá vetett, Zürich-kantonban nemcsak az olvasás, irás és számolás elemeiben találta őket igen gyöngéknek, hanem „vallás terén az ismeretek telj es hiányát is" észleié nálok. (Schweizer Lehrerzeitung. 1870. 13. sz.) E részben a magyar prot. iskolákról sem mondhatunk valami dicséretest. Maga Révész bevallja, hogy ezen iskolák istenországának igen kevés hasznot hajtottak, midőn azt a rettenetes ítéletet ejti ki felettök, hogy „nálunk e tekintetben" (értsd" a biblia keresztyénséget") „a magyar református iskolák a közelebbi évtizedek