Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-11-20 / 46. szám

1442 1604t Állítsunk „Szeretet-házakat". A „legnagyobb magyar" névvel megtisztelt Széchenyi néhány évtized előtt mondá, hogy „oly kevesen vagyunk, mikép az apagyilkosnak is kész volna megbocsájtani, csakhogy a hóhér bárdja se fogyaszsza fajunkat." A nemzeti önfentartás e rendkivtil erősen kifejezett érzésének arra kell bennünket inditania, hogy a szeretet karjaival mentsük meg a nemzet számára, s tegyük a nemzeti erőnek erkölcsileg és anyagilag hasznos tényezőivé még azokat is, kiket pályájuk már gyermekségükben elhagyatott helyzetüknél fogva valószínűleg a börtönökbe, vagy épen a vesztőhelyre vezetne. Általános műveltségi állapotunk egyik szomoritó tüneménye az, hogy, mig egyfelől alig van Európában ország, hol oly nagy szükség volna munkásokban és értelmes, megbízható cselédekben, mint nálunk; másfelől egész osztályt képeznek azok, kiknek kora ifjuságuk óta megszokott életmódjuk, sőt egyedüli élvezetük a tétlen csavargás és henyélés, s kik származásukat és egész életnézetüket kifejezik e népdalban: „Ma itten, holnap ottan, csak ez az élemény, Csavargónak születtem, csavargó vagyok én." stb. Majd minden tanyának s pusztai gazdának megvannak ezek a rendes vendégei, a „szegény legények," kik két három nap elhevernek az akol-padláson, nem kívánva egyebet, mint hogy munka nélkül jól tartsák őket, s ha megunták magukat, ismét tovább ballagnak a szomszéd tanyára. Később azután, néha szükségből, többször unalomból vagy mulatság közben, avagy az orgazdák csábításaira bűnbe keverednek. Azontúl kénytelenek bujdokolni, s a bűn gyorsan nemzvén a bűnöket, lesznek betyárokká, rablókká, majd gyilkosokká, mignem a biró szabadítja meg tőlük társadalmi életünket, melynek ők gyakran nem csak ellenségei, de egyszersmind áldozatai is voltak. Nagy részt ez története az elitélt betyároknak, és rablóknak, kik legtöbbször gondviseletlen gyermekekből növekednek fel. Népesedő fővárosunk, s vidéki nagyobb városaink utczáin hemzsegnek a kéregető gyermekek, kik szűkölködő s egyszersmind lelketlen szülőiktől az utczára űzetve kolduláson kezdik, s lassanként csirkefogókká ügyesednek, majd első kisebb vétségeikért a város börtönbe kerülvén? ott tálált kiképzett mestereik és a gyakorlat által tolvajokká neveltetnek. Azok mellett, kik ekként a henyeség fészkeiben vagy a nyomor iskolájában gazemberekké növekednek, hány ezer elhal 6—14 éves korában, a gondviseletlenség vagy ebből származott korai romlottság miatt ? (kivált a szegényebb lakosságú felvidéken, vagy Erdély hegyei között) pedig népességünk lassú szaporodása miatt nálunk ez is kétszeres veszteség. Nem volna-e ép oly keresztényi, mint hazafias kötelesség, ez elhagyatottak ügyét fölkarolni ? És ha Schweic 3 millió lakosa között legnagyobb részt magán-egyletek által fentartott 80 szegénynevelő intézetben jelenleg is 3017 elhagyatott gyermek neveltetik, nem lehetne-e a tizennegyedfél milliónyi lakosságú Magyar-, Erdélyországban is, a közönség buzgalmának segélyével e sok ezer veszendőből kezdetben tán egypár százat, majd később egy pár ezeret megmenteni, s munkás cselédekké, földmivesekké és iparorosokká nevelni fel ? Nem azt célozom itt, hogy a már többé-kevésbbé romlott, vagy épen bíróságilag büntetett gyermekek számára állítsunk javitó-házakat. Jól tudom, hogy ily vállalatok, eredményeiket tekintve, csak részben sikerülnek, még azon műveltebb országokban is, hol ez ügygyei sok jeles nevelők foglalkoznak, és a hol a növendékek az intézetből az erkölcsi javulásra a miénknél kedvezőbb társadalmi viszonyok közé lépnek ki. Az én gondolatom inkább az volna, hogy állítsunk földmives vagy iparos oktatással összekötött nevelő-intézeteket, melyekben oly gondviseletlen szegény gyermekek, kik még maguk nem vásottak ugyan, de elhagyatott helyzetüknél vagy épen erkölcsileg veszélyes környezetüknél fogva romlásnak vannak kitéve, jó erkölcsű, értelmes emberekké, s a helyi vagy vidékbeü körülmények szerint, munkás vagy földmivesekké, vagy kertész-legényekké, s vincellérekké, vagy iparosokká, vagy (t. i. a leányok) nő-cselédekké neveltetnének. Ez eszme évek óta foglalkoztatja elmémet,s mind inkább hatalmába ejtett. Párszor, bizalmas körben, valósítását is megkisérlém, de sikertele jül. Egyszer a budai népnevelési egyletben inditványozám a főváros mellett, egy hasonló intézetnek zöldséges-kerttel együttes felállítását, melyben az utczákon kéregető gyermekeket befogadva, kertészlegényekké nevelnék. Azonban indítványom még tárgyaltatása előtt elszenderült, mint lassanként maga az egylet is. A folyó év nyarán, midőn iskolai ügyekben Erdélyben s a felvidéken bolyongva, több üresen álló régi zárdaépületet, s most eladandó székely határőri házakat láttam, melyek kész helyiségül kínálkoznak, a felébredt gondolat ismét nem hagyott nyugodni. De minden ily intézet sorsa és sikere a nevelőktől függvén, már a tervezésnél is fő nehézség volt, hol találunk e célra kiképzett embert, ki paedagogiai tapintattal, kimeríthetetlen türelemmel s szelídséggel, és teljes odaadással a gyermekeket ne csak tanítsa, hanem nevelje is, velük éljen, s velük dolgozzék mindennemű munkát. Szeptember havában báró Eötvös közoktatásügyi miniszter ur ő Nagyméltósága által tanügyi tanulmányok érdekéből kiküldetvén, Schweicban és Badenben hat különböző „Rettungs-Anstalt"ot (mentő intézet) látogattam meg, s a többek között Bern mellett a bechteleni menházban időztem, hol egyszersmind hasonló intézetek számára nevelőket képző seminarium is van 30 tanitónövendékkel, s ugy ezek, mint a többi 45 gyermek is egyúttal gazdasági munkára képeztetnek, egészen maguk mivelvén az intézetnek 140 (per 1111 négyszög öl) hold birtokát.